— Gábor…

— Elmegyünk — ismételte. — Nem azért, mert Eszter ezt akarja. Hanem mert én döntöttem így. Te ultimátumot adsz, én elfogadom. Ha nincs ránk szükséged, rendben. Akkor majd megleszünk nélküled.

— Elárulod a családodat!

Gábor arca megfeszült, de nem emelte fel a hangját.

— Nem. Megvédem a családomat. Azt, amelyiket én választottam és építettem. Ha ez neked árulás, akkor mást értünk ezen a szón.

Nóra sírni kezdett. Halkan, csúnyán, az arcát a pulóvere ujjába temetve. Katalin mozdulatlanná merevedett; félig nyitott szájjal, kitágult szemmel állt, mint aki eljutott a szakadék pereméig, és csak akkor vette észre, hogy a talaj már régen elfogyott a lába alól.

Eszter szó nélkül megfogta Gábor kezét. Bementek a szobába, és becsukták maguk mögött az ajtót. Eszter a homlokát a férje vállának támasztotta, és érezte, hogy odabent valami végre kienged: az a szoros, fojtogató csomó, amely hetek óta nem hagyta rendesen levegőhöz jutni.

— Köszönöm — suttogta.

— Nincs mit — felelte Gábor halkan. — Csak hamarabb kellett volna megtennünk.

Hat nappal később már az új lakásban álltak. A helyiségnek öreg faillata volt, amelybe friss meszelés szaga keveredett; a tulajdonos a kiadás előtt rendbe hozta a mennyezetet. Apró virágmintás tapéta borította a falakat, a fürdőszoba alig volt nagyobb egy kamránál, a konyhában pedig jó, ha ketten elfértek egymás mellett. Mégis, amikor Eszter belülről becsukta a bejárati ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban, a kattanás úgy csendült a fülében, mintha a világ legszebb dallama lett volna.

— Kicsit szűkös — jegyezte meg Gábor, körbenézve.

Eszter bólintott.

— Az. De csend van.

Gábor elmosolyodott. Letette a padlóra az edényekkel teli dobozt, magához húzta a feleségét, és így maradtak a még üres szoba közepén, kartonok, szatyrok és szétszórt holmik között. Nem beszéltek. Nem is kellett. A hallgatásuk most nem nyomasztó volt, hanem puha és biztonságos.

Az első hét meglepően könnyen telt. Reggelente Eszter kávét főzött, és senki nem ült le vele szemben egy füzet fölé hajolva, hogy számon kérje a kiadásokat. Esténként kettesben vacsoráztak, és a levegőben nem vibráltak kimondatlan vádak. Gábor pedig határozottabbnak bizonyult, mint Eszter hitte volna: nem hívogatta az anyját, nem magyarázkodott, nem kereste a visszautat ahhoz az élethez, amelyből végre kiléptek.

Katalin a tizedik napon telefonált. A hangja más volt, mint addig. Nem parancsoló, nem éles, nem követelőző.

— Gábor, én vagyok az. Anyád.

— Tudom, anya. Hallgatlak.

— Hogy vagytok?

— Megvagyunk. Berendezkedtünk.

— Értem. Jó. Én csak… azt akartam mondani, hogy talán mindenki túlfeszítette a húrt. Lehet, hogy elhamarkodtuk. Nem jönnétek vissza?

Gábor Eszterre nézett. A nő lassan megrázta a fejét. Nem haraggal, nem diadalmasan, csak csendes bizonyossággal.

— Nem, anya. Nem költözünk vissza. De ha szeretnéd, találkozhatunk. Normálisan. Feltételek és ultimátumok nélkül.

A vonal túlsó végén rövid csönd támadt.

— Ultimátumok nélkül — ismételte Katalin, és a hangjában valami ismeretlen rezdült. Nem bűnbánat volt ez, inkább zavarodottság. Olyasféle értetlenség, amely azon az emberen ül ki, aki először veszít el egy játszmát, amelyben addig mindig győztesnek hitte magát.