„Anya, kérlek, ne emészd magad ennyire” – András az előszobából színpadias, fojtott ingerültséggel próbált megnyugtatni
Kegyetlen, manipulatív játékuk felháborítóan emészti otthonunkat.
– Anya, kérlek, ne emészd magad ennyire. Mondtam már, hogy kitalálok valamit – hallatszott András hangja az előszobából. Sűrűn, émelyítőn hömpölygött, mintha műrészvétet kevertek volna bele egy jó adag alig leplezett ingerültséggel. – Igen, értem én. Persze, hogy segítek. Na, most már pihenj egy kicsit.
Eszter nem nézett fel a könyvéből. A fotelban kuporgott, maga alá húzott lábakkal, és szinte érezte, ahogy a férje mondatai ragacsos szálakként kúsznak be a szobába. Rátapadtak a bútorokra, megültek a levegőben, és lassan az ő belső nyugalmát is körbefonták. Egy hete a kétszobás lakásuk mintha egyszemélyes színpaddá alakult volna. A főszerep természetesen Andrásé volt: ő játszotta a megsebzett, kötelességtudó fiút. Nem ordított, nem csapkodott, nem követelőzött nyíltan. Ennél kifinomultabb eszközökkel dolgozott, és éppen ettől volt elviselhetetlenebb. Fel-alá járkált a konyhaablak és az erkélyajtó között, minden lépését belenyomva az öreg parkettába, amely panaszos nyikorgással válaszolt neki.
Máskor hirtelen megállt a szoba közepén, mereven bámult maga elé, majd olyan mély, színpadias sóhajt hallatott, mintha az egész világ nyomorúsága nehezedne a mellkasára. Képes volt hosszú időn át az ablaknál ácsorogni, és az udvart figyelni azzal az arckifejezéssel, amelyet azok viselnek, akiknek vállára egyszerre szakadt rá minden emberi teher. Az anyja, Mária, ismét bebizonyította, hogy pénzügyekben döbbenetes könnyelműségre képes: olyan hitelt vett fel, amelytől még egy lakáshiteles is elsápadt volna. Ennek a kölcsönnek a visszhangja most állandó, nyomasztó morajként töltötte be az otthonukat, kimondatlan szemrehányások formájában.
Eszter lapozott. A papír halk zizegése is fülsiketítőnek tűnt abban a fojtogató légkörben, amelyet András napok óta gondosan fenntartott. Pontosan tudta, hová vezet ez az egyhetes szenvedésbemutató. A családjukban egyetlen olyan vagyontárgy akadt, amelyet gyorsan pénzzé lehetett tenni. Az ő autója. Nem közös tulajdon, nem „a mi kocsink”, hanem az övé. Egy fürge, ezüstszínű kis ferdehátú, amelyben mindig tisztaságillat és emlékek keveredtek. Három évvel korábban vette abból a pénzből, amelyet a nagymamája régi nyaralójának eladásából kapott.
Gondolatai akaratlanul is visszasodródtak ahhoz a nyárhoz. Hallotta a vén padlódeszkák recsegését, érezte a padláson száradó alma illatát, és az ablak alatt nyíló lángvirág fanyar, erős aromáját. A nyaralótól megválni fájdalmas döntés volt, mégis elkerülhetetlen. Az autó lett annak a régi világnak az utolsó kézzelfogható darabja, az egyetlen, ami a nagymamájából megmaradt neki néhány megfakult fényképen kívül. András akkor nem tiltakozott. Sőt, hétvégenként nagy kedvvel furikázott vele a hipermarketbe, kényelmesen a kormányra téve a kezét, mintha ő dolgozott volna meg érte, nem pedig csupán szerencsésen nősült.
András belépett a nappaliba. Eszterre rá sem pillantott. Odament a szekrényhez, kinyitotta az ajtaját, néhány másodpercig meredten nézte a polcokat, aztán visszacsukta. Teljesen értelmetlen mozdulat volt, üres gesztus, amelynek egyetlen célja az volt, hogy még látványosabbá tegye lelki háborgását. Az ilyen jelenetekhez kiváló érzéke volt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz