Végül bólintott.

— Rendben — mondta alig hallhatóan. — Költözünk.

Katalin másnap értesült róla. Nem Gábortól, hanem Esztertől, aki éppen dobozokba hajtogatta a ruháikat a szoba közepén, nyugodtan, módszeresen, mintha nem is egy korszak végét pakolná el.

— Ez meg mi akar lenni? — állt meg az ajtóban az anyósa.

Eszter nem fordult hátra.

— Csomagolunk. Találtunk lakást. Egy hét múlva átmegyünk.

— Elviszed a fiamat?

— Nem viszek el senkit. Gábor maga döntött. Kérdezze meg tőle.

— Én most téged kérdezlek! Te intézted ezt az egészet. Te fordítottad ellenem!

Eszter becsukott egy dobozt, majd csak ezután nézett rá.

— Katalin, maga ultimátumot adott. Én pedig tudomásul vettem. Mi ebben a meglepő?

— Az, hogy semmit sem értesz! — csattant fel az asszony. — Azt hittem, végre észhez térsz. Hogy felfogod, mennyi mindent teszek értetek.

— Pont annyit tesz értünk, amennyit mi magáért. Eddig kiegyenlítettük egymást. Mostantól külön élünk, és mindenki viseli a saját döntései következményét.

Katalin nem mozdult. Ott maradt az ajtóban, és Eszter látta rajta, hogyan jár az agya. Mérlegelt, kapaszkodót keresett, valamit, amivel még visszarángathatná őket. Három nap múlva meg is találta.

Eszter este ért haza, és már a konyha küszöbén megállt. Ketten ültek az asztalnál. Katalin a megszokott helyén, az asztalfőn, mellette pedig Nóra. Vékony volt, sápadt, a szeme vörösre sírva, a pulóvere kinyúlt a vállánál. Úgy festett, mint aki egész nap zokogott. Eszterben egy pillanatra megszólalt a sajnálat — de csak egy pillanatra.

Nóra felemelte a fejét.

— Eszter… anya elmondta. Nem tudtam, hogy téged kért meg erre. Annyira szégyellem magam.

— Nincs mit szégyellned — vágott közbe gyorsan Katalin. — Jogod van segítséget kérni. Te családtag vagy.

Nóra nyelt egyet, és Eszterre nézett.

— Tudom, borzalmasan hangzik. De tényleg nincs hová mennem. A szoba, ahol lakom, rettenetes. Nedvesek a falak, a szomszédok állandóan ordítanak, éjszakánként alig alszom. Ha legalább egy részét oda tudnád adni…

Eszter leült vele szemben.

— Nóra, sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagy. Őszintén. De a te gondodat nem oldhatom meg a saját pénzemmel. Mert ez így nem megoldás. Egy év múlva a törlesztőrészletek a te nyakadba szakadnak. Ki fogja fizetni őket?

— Majd találok valamit…

— Három éve keresel valamit.

— Eszter! — Katalin tenyere nagyot csattant az asztalon. — Elég legyen! Az én házamban nem alázhatod meg a lányomat!

— Nem alázom. Csak kimondom azt, amit mindenki tud, csak senki sem mer hangosan megfogalmazni.

Nóra ajka megremegett.

— Kegyetlen vagy.

— Nem. Őszinte vagyok. Az jobban fáj, de néha többet ér.

Katalin felpattant. Az arca kivörösödött, a hangja élessé vált.

— Akkor utoljára kérdezem. Segítesz, vagy takarodtok innen. Mindketten. Nekem nincs szükségem olyan fiúra, aki a saját húga helyett egy idegen nőt választ.

A konyhára dermedt csend borult. Nóra az asztallapot bámulta. Katalin Esztert. És ekkor léptek hallatszottak a folyosóról.

Gábor az ajtófélfánál állt. Mindent hallott. Vagy legalábbis eleget ahhoz, hogy megértse.

— Anya — szólalt meg. — Elmegyünk.