— Rendben — felelte Eszter nyugodtan, de a hangja egészen más lett. Nem könyörgő, nem puha. Hideg és kemény. — Elköltözünk. Ma elkezdek albérletet keresni.

Katalin erre nem volt felkészülve. Könnyeket várt, alkudozást, meghátrálást. Ehelyett egy döntést kapott, rövidet és véglegeset, mint amikor rákattan a zár.

— Csak blöffölsz — mondta bizonytalanul.

— Nem blöffölök. Nekem könnyebb albérletet fizetni, mint más lelkiismeretének az árát.

Eszter kiment a konyhából, de az ajtóban még visszafordult.

— A füzetet nyugodtan megtarthatja. Hátha Nóra egyszer maga is kiszámolja, mennyit kellene keresnie.

Az ajtó becsukódott mögötte. Katalin a füzetet szorongatva maradt az asztalnál, és hosszú idő óta először nem magabiztosság látszott az arcán, hanem zavartság. Ez azonban hamar átfordult haraggá.

Ezzel kezdetét vette a hidegháború hete. Katalin nem szólt többé Eszterhez. Úgy ment el mellette a folyosón, mintha ott sem lenne, közben pedig félhangosan dünnyögött maga elé. Szaggatott, mérgező mondatfoszlányok sziszegtek belőle, mint a forró olaj a serpenyőben: „élősködő… még ő parancsolgat… az én házamban…”

Eszter nem reagált. Esténként kinyitotta a laptopját, és fegyelmezetten böngészte a hirdetéseket. Egy garzon százhúszezer forintért — messzebb volt ugyan, de tisztának tűnt. Egy másik közelebb esett, viszont többe került. A harmadik nagyon szerénynek látszott, de legalább valódi lehetőségnek tűnt.

Szerény volt, viszont bútorozott, vagyis nem kellett volna az első napon még matracot, asztalt és székeket vadászniuk.

A negyedik napon Eszter elment megnézni a lakást. Aprócska volt, virágmintás tapétával, régi, nyöszörgő padlóval, olyan fürdőszobával, ahol az embernek oldalazva kellett megfordulnia. Mégis volt benne valami, ami mindennél többet ért: csönd. Nem állt mögötte senki, aki sziszegve méricskélte volna. Nem volt ott senki, aki más pénzét számolgatta volna egy közös füzetben, mintha joga lenne hozzá.

Este megmutatta Gábornak a telefonján készült képeket.

— Ezt nézd meg — mondta, és elé tolta a készüléket. — Százhuszonnyolcezer forint havonta. A környék teljesen vállalható, a bolt az utca túloldalán van, és tíz nap múlva már be lehet költözni.

Gábor felnézett rá.

— Eszter… te ezt most komolyan mondod?

— Teljesen komolyan. Az előleget már elutaltam.

— Úgy, hogy velem meg sem beszélted?

Eszter lassan letette a telefont az asztalra.

— Öt napja beszéltem meg veled. Azt mondtad, beszélsz anyáddal. Megtetted?

Csend telepedett közéjük. Gábor elfordította a tekintetét.

— Próbáltam elkezdeni. De nem hallgatott végig.

— Pontosan erről van szó — felelte Eszter halkan. — Én viszont nem akarok tovább várni.

— Ez kettőnk döntése kellene hogy legyen.

— Akkor dönts most. Velem együtt. Vagy mindketten elmegyünk, vagy én megyek egyedül. Harmadik lehetőség nincs.

Gábor hosszú ideig nézte őt. A szemében most nem sértettség ült, és nem is harag. Inkább valami felismerés. Mintha először látta volna igazán azt az asszonyt, aki vele szemben állt: nem könyörgött, nem fenyegetőzött, csak belefáradt abba, hogy mások határozzák meg, meddig bírhatja még.