— Eszter, ő az anyám.

— Én pedig a feleséged vagyok. Három évig törlesztettük az adósságokat. Három évig magamon spóroltam. Most kezdtünk végre félretenni, és akkor nekem mindent oda kellene adnom Nóra miatt, aki ezalatt a három év alatt még arra sem volt képes, hogy talpra álljon?

— Nóra ügye más kérdés.

— Nem, Gábor. Pontosan ugyanerről van szó. Egészséges, felnőtt nő. Huszonhat éves. Miért nekem kellene finanszíroznom a lakását?

— Senki sem mondta, hogy kell.

— Anyád szó szerint ezt mondta.

Gábor felállt, majd elfordult az asztaltól.

— Beszélni fogok vele. Megígérem. De nem ma. Most ő is fel van húzva, te is. Várjuk meg, amíg lecsillapodnak a kedélyek.

Eszter bólintott, de odabent már megértett valamit. A „várjuk meg” náluk legtöbbször nem türelmet jelentett, hanem semmittevést. Látta már elégszer, hogyan kerülte Gábor az anyjával való összecsapásokat, hogyan húzódott ki évek óta minden nyílt beszélgetésből. És a vége mindig ugyanaz lett: Katalin a hallgatásával is győzött.

Másnap reggel az anyósa a közös füzetével jelent meg a konyhában. Eszter épp feltette a vizet teának. Amikor meglátta a füzetet Katalin kezében, azonnal tudta, hogy ez nem egyszerű folytatása lesz az előző napi vitának, hanem támadás.

— Kiszámoltam — mondta Katalin, leült, és kinyitotta a füzetet. — Nézd csak. A fizetésed nagyjából kétszáznyolcvanezer forint. Három hónap alatt az nyolcszáznegyvenezer. A kezdőrészlet körülbelül nyolcszázezer, a maradék pedig elmegy az ügyintézésre. Minden szépen kijön.

— Katalin, ezt tegnap már megbeszéltük. A válaszom nem.

— Tegnap hirtelen haragból beszéltél. Gondoltam, talán nem látod át, mekkora szükség van rá. Tessék, leírtam mindent. Nézd meg rendesen.

— Nincs szükségem a számításaira. Nem adom oda a fizetésemet. Sem fél évre, sem egyetlen hónapra.

— Eszterkém, az én lakásomban laktok. Jogom van segítséget kérni.

— Kérni igen. Követelni nem. Maga pedig követel. A kettő között nagy különbség van.

— Én nem követelek semmit, csak elmagyarázom a helyzetet. Nórácska a lányom. Szenved. Te pedig itt ülsz, eszel, alszol, használod ezt a lakást, és még csak segíteni sem akarsz.

Eszter érezte, ahogy a türelme, amelyet már eddig is a végsőkig feszítettek, lassan elszakad. Nem hangosan, nem látványosan. Inkább úgy, mint amikor egy elvékonyodott fonál halkan pattan el.

— Segítek. Mindennap. Ennek a lakásnak, ennek a háztartásnak, magának is. De egy felnőtt embert eltartani, aki közben semmit sem tesz magáért, nem segítség. Az csak annak jutalmazása, hogy nem vállal felelősséget.

— Nem engedem, hogy így beszélj a lányomról.

— Az igazat mondom. Nóra három éve nem tudja eldönteni, mit akar kezdeni az életével. Három éve. Ez már nem balszerencse, hanem döntés. És nem az én döntésem.

Katalin becsapta a füzetet. A szeme összeszűkült, az ajka keskeny, fehér vonallá feszült.

— Akkor beszéljünk nyíltan. Ez a lakás az enyém. Az, hogy itt vagytok, az én jóindulatomon múlik. Ha nem akarsz segíteni a családnak, talán ideje lenne elgondolkodnotok azon, nem maradtatok-e itt túl sokáig.