A csend rövid volt, mégis fullasztóan sűrű. Katalin lassan felállt.

— Vagyis más gyereke neked csak idegen? Én is az vagyok, igaz? Három éve tűrlek benneteket a saját otthonomban, te pedig a szemembe mondod, hogy nem vagy képes segíteni?

— Azt mondom, hogy nem tudom vállalni. Mert ez már nem segítség lenne, hanem áldozat. Áldozatot pedig csak önként hoz az ember.

— Hálátlanság — préselte össze a száját Katalin. — Ezt így hívják. Egyszerű, közönséges hálátlanságnak.

Eszter felállt, levette a táskáját a polcról, ellenőrizte, nála vannak-e a kulcsai. Egy szót sem szólt többet. Kilépett az előszobába, és az ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, hogy a fogas megingott a fal mellett.

Aznap Eszter képtelen volt rendesen dolgozni. A számok elúsztak a szeme előtt, a monitoron sorakozó betűk ugyan szavakká álltak össze, mégsem hordoztak semmi értelmet. Háromszor ment ki szünetre, pedig máskor egy is bőven elég volt neki. Az ablaknál állt, nézte az udvart, és újra meg újra lejátszotta magában a reggeli beszélgetést, mint egy megakadt felvételt.

Katalinnak valamiben igaza volt. A tető nem az övék volt a fejük felett. Három éve nem fizettek albérleti díjat, és ez valóban nagy dolog. Eszter azonban ugyanilyen pontosan emlékezett ennek a három évnek minden hónapjára is: az estékre, amikor a konyhaasztalnál ülve számolgatta a pénzt, és próbálta betömni a régi tartozások réseit.

Gáborral már az esküvő előtt adósságba keveredtek, mert az ő édesapjának segítettek, amikor beteg lett. Két évig törlesztettek, aztán még egy év kellett hozzá, hogy egyáltalán egyenesbe kerüljenek. És most, amikor végre levegőhöz jutottak, amikor először maradt félretehető pénzük, egyszerűen adják oda az egészet. Nóráért. Azért a sógornőért, aki három év alatt egyetlen munkahelyen sem maradt négy hónapnál tovább.

Este Eszter hamarabb ért haza, mint Gábor. Katalin a szobájában ült, csukott ajtó mögött. A konyha üres volt és mozdulatlan, csak a hűtő egyenletes zúgása hallatszott.

Gábor nyolckor jött meg. Levette a kabátját, ránézett Eszter arcára, és azonnal leült mellé.

— Mi történt?

— Reggel anyád közölte, hogy fél éven át adjam át neki a teljes fizetésemet. Nóra lakásának kezdőrészletére.

Gábor megdermedt, majd lassan összedörzsölte a tenyerét.

Ez a mozdulat Eszter számára réges-rég ismerős volt. Gábor mindig így nyert magának néhány másodpercet, amikor nem akart azonnal állást foglalni.

— Az egészet? — kérdezte halkan.

— Az egészet. Egyetlen forintot sem hagyna nálam. Hat hónapon keresztül. Azt mondta, ingyen lakunk itt, tehát tartozunk ennyivel.

— Nem ingyen lakunk — szólalt meg Gábor óvatosan. — Fizetjük a rezsit, bevásárolunk…

— Pontosan ezt mondtam neki. Erre közölte, hogy a konyhafelújítás az ő lakásában történt, és hogy hálátlan vagyok.

Gábor nem válaszolt. Eszter figyelte. A csend elnyúlt közöttük, és minden másodpercben keresett valamit: egy mondatot, egy pillantást, egy apró mozdulatot, amiből kiderülhetett volna, hogy a férje mellette áll.

— Beszélek vele — mondta végül Gábor.

— Gábor.

— Igen?

— Beszélsz vele. Rendben. De mit fogsz mondani? Azt, hogy nincs igaza? Vagy azt, hogy „megérted az érzéseit”?