Most pedig egy bérelt szobába tartott vissza. Oda, ahol a szomszéd esténként leitta magát olcsó pálinkával, és üvöltözött a feleségével. Ahol rozsdás víz csorgott a csapból. Ahol a hűtő olyan hangosan búgott éjszakánként, hogy aludni sem lehetett tőle.

Megrezdült a telefonja. Újabb felszólítás érkezett a tartozás rendezésére. Péter egy pillantást vetett rá, aztán kikapcsolta a készüléket.

László a vízparti padon ült, amikor Anna odalépett hozzá. A férfi a hullámzó víztükröt nézte.

— Találkoztál Péterrel?

— Igen.

— Adtál neki pénzt?

— Nem.

László lassan bólintott.

— Jól döntöttél. Ebből neki egyedül kell kimásznia. Ha sikerül, akkor talán maradt benne valami emberi. Ha nem, akkor valószínűleg soha nem is volt igazán.

— Nehéz volt nemet mondani.

— Tudom — felelte csendesen. — De képes voltál rá.

Anna leült mellé a padra. A sirályok élesen vijjogtak a víz fölött. Hideg szél söpört végig a parton, mégsem fázott.

— Ön már korábban is sejtette, hogy ilyen?

— Gyanítottam. Ezért tettem próbára. A pénz furcsa dolog: előhozza az emberek igazi arcát. Van, akit nemesebbé tesz. Másokat elront, vagy inkább leleplez. Péter nem változott meg. Csak az lett látható, ami mindig is benne volt, csak addig ügyesebben takargatta.

Anna hosszú ideig hallgatott, majd halkan megkérdezte:

— És én?

László ránézett, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

— Te végre önmagad lettél.

Eltelt hat hónap. Egy délelőtt fiatal nő érkezett a központba. Sápadt volt, riadt, a tekintete ide-oda rebbent. Leült Annával szemben, és olyan erősen kulcsolta össze az ujjait, mintha kapaszkodnia kellene valamibe.

— A férjem azt mondta, hogy csak teher vagyok neki — kezdte remegő hangon. — Talált valaki mást. Azt akarja, hogy holnapig költözzek el.

Anna szó nélkül töltött neki egy pohár vizet, és elé tette.

— Van valaki, akihez fordulhat? Családtag, barát?

— A nővérem. Ő mondta, hogy jöjjek ide.

— Rendben. Mindjárt hívjuk a jogászt, és lépésről lépésre megnézzük, mit lehet tenni. Van közös vagyonuk?

A lány bólintott, aztán eltört nála valami, és sírni kezdett.

— Én húsz évig… nem, csak ötig… öt éven át húztam ki őt minden adósságból. Mindig én intéztem mindent. Erre ő…

— Tudom — mondta Anna, és finoman megfogta a kezét. — Pontosan tudom. De mostantól nem őt kell kihúznia a gödörből. Hanem saját magát. És sikerülni fog.

A fiatal nő felnézett rá. A szemében még ott volt a félelem, de már valami más is megjelent: törékeny, alig pislákoló remény.

— Tényleg?

— Tényleg. Én is végigmentem ezen az úton. Maga is végig fog.

Este Anna zárta a központot. Lekapcsolta a lámpákat, ellenőrizte az ablakokat, majd kulcsra fordította az ajtót. Amikor elővette a telefonját, Dóra üzenete várta: „Péter tárgyalása holnap lesz. Az első ülés. Elmész?”

Anna egy darabig nézte a kijelzőt. Aztán csak ennyit írt vissza: „Nem.” Utána törölte az egész beszélgetést.

Az utcán csend volt, amikor az autója felé indult. A lámpák tompán világították meg az üres járdát. Valahonnan messziről a víz halk moraja hallatszott. Nem gondolt Péterre. Arra sem, hogyan próbál majd magyarázkodni a bíróság előtt. Arra sem, hol lakik, miből él, vagy éppen kit hibáztat most a saját bukásáért.

A lány járt az eszében, aki aznap belépett hozzá. És az, aki másnap fog megérkezni. Meg azok, akik még nem tudják, hogy nem kötelesek ballasztnak lenni valaki más életében. Hogy lehetnek teljes, önálló élet a sajátjukban.

Anna beszállt a kocsiba, beindította a motort, és hazafelé indult. Abba a lakásba ment, amelyet már saját magának vett. Kicsi volt, de a vízre nézett. Otthon senki sem várta.

És ez most jó volt így.

Mert a megaláztatás nélküli egyedüllét sokkal többet ér, mint hosszú éveket eltölteni valaki mellett, aki csak teherként tekint rád.