Anna ügyvédet és pszichológust is alkalmazott. Ő maga is tartott beszélgetéseket: arról beszélt, hogyan lehet megvédeni a saját pénzt, hogyan nem szabad hagyni, hogy kihasználják az embert, és miért nem kell félni sem a számoktól, sem a jogi papíroktól.

László nagyapa csütörtökönként jelent meg. Leült a sarokba, csendben figyelt, hallgatott. Egyik alkalommal, amikor véget ért egy tanácsadás, odalépett Annához.

— Nem bánod, hogy nem adtál neki még egy esélyt?

Anna nyugodtan nézett rá.

— Húsz éven át kapta tőlem az esélyeket. Most már ideje, hogy ő adjon egyet saját magának.

László bólintott.

— Jól látod.

Péter négy hónap múlva találta meg. Kifejezetten ezért utazott Rijekába. Megvárta a központ bejárata előtt.

— Anna.

A nő kilépett az ajtón. Amikor felismerte, megállt. Péter lefogyott, borostás volt, régi, kopott dzseki lógott rajta. Anna három lépés távolságban maradt.

— Mit akarsz?

— Beszélnem kell veled. Nekem muszáj…

— Pénz kell?

Péter keze ökölbe szorult.

— A legalján vagyok. Perelnek a tartozásaim miatt. Mindent elveszítettem.

— És szerinted nekem mit kellene tennem?

— Segítened. Mindig segítettél.

Anna sokáig nézte. Régen ilyenkor lesütötte volna a szemét. Elfordult volna, hallgatott volna, és még szégyellte volna is magát, amiért keménynek érzi a saját szavait.

Most azonban nem hátrált meg.

— Te mondtad ki, hogy kolonc vagyok. Hogy lehúzlak. Nos, Péter, most valóban a mélyben vagy. Csakhogy ez már nem az én gondom.

— Anna, értsd meg, ostoba voltam…

— Voltál? Nem. Az is maradtál. Csak annyi változott, hogy régen ott voltam melletted. Most pedig nincs senkid.

Anna elindult az autója felé. Péter utánanyúlt, és megragadta a karját.

— Kérlek. Legalább egy kicsit segíts. Hiszen nem vagyok idegen.

Anna kiszabadította magát a szorításból, aztán egyenesen a szemébe nézett.

— De az vagy. Akkor lettél idegen, amikor közölted velem, hogy nem illek hozzád. Amikor bőrönddel az ajtó felé küldtél. Amikor az étteremben ültél, és boldogan ünnepelted, hogy végre szabad vagy. Emlékszel? Ki is írtad a közösségi oldaladra.

Péter nem felelt.

— Húsz évig húztalak ki minden gödörből, amibe beleestél. Egyszer sem köszönted meg. Azt mondtad, akadékoskodó vagyok. Unalmas. Hogy miattam nem tudsz kibontakozni. Aztán amikor pénzt sejtettél — pontosabban amikor elhitted, hogy pénzed lesz —, az első dolgod az volt, hogy kidobj az életedből.

— Hibáztam.

— Nem. Megmutattad, ki vagy valójában. És László is pontosan ezt látta meg.

Anna beszállt az autóba. Péter a járdán maradt, összeszorított állkapoccsal.

— Akkor ennyi?

— Igen. Abban a pillanatban vége lett mindennek, amikor azt mondtad, szedjem össze a holmimat.

Anna elfordította a kulcsot, a motor felmordult, aztán kihajtott az út szélére. Egyszer sem nézett vissza.

Péter még jó tíz percig ott állt a járdán, mintha gyökeret vert volna a lába. Az emberek kikerülték, senki sem kérdezett tőle semmit. Végül megindult a megálló felé. Taxira nem maradt pénze. A busz pedig majdnem két órán át zötyögött vissza a városba.

Az ablakon át bámulta az elsuhanó utat, és akaratlanul is arra gondolt, milyen volt az élete fél évvel korábban. A lakás. Anna, aki számon tartotta a kiadásokat, befizette a számlákat, és hallgatott, amikor ő ingerülten rátámadt. Egy hétköznapi, szürkének tűnő élet, amelyet akkor elviselhetetlennek érzett.