— Miért éppen én? — kérdezte Anna alig hallhatóan.

— Mert te nem vártad, hogy meghaljak. Valójában eszedbe sem jutottam. Péter viszont erre készült. És közben pontosan megmutatta, milyen ember.

Pétert délután kettőkor hívták az autószalonból. Udvarias férfihang közölte vele, hogy az üzletet nem tudják véglegesíteni, mert a kártyája nem engedélyezi a terhelést.

— Hogyhogy nem engedélyezi? Kétmilliárd forint van rajta!

— László úr, a számlát az örökségi vagyon tulajdonosának döntése alapján zárolták.

— Én vagyok a tulajdonos!

— Már nem, uram.

Péter lecsapta a telefont. Azonnal hívta a nagyapját, de a szám elérhetetlen volt. Taxiba ült, a kártyáján maradt utolsó pénzből kifizette az utat, és a közjegyzőhöz rohant.

Három perc alatt mindent közöltek vele. A végrendeleti feltételt. A próbát. A kudarcát. És azt, hogy mostantól Anna az egyetlen örökös.

— Ezt nem mondhatják komolyan! Az a szürke kisegér?

A közjegyző felnézett az iratokból.

— Távozzon. Vagy kénytelen leszek biztonsági embert hívni.

Péter kivágódott az utcára. Úgy érezte, megbillen körülötte a világ. Az új kabát egyszerre idegennek tűnt rajta. A csuklóján lévő óra nehéz volt, nevetséges és fölösleges. Eszébe jutott az előző esti lakoma. Mennyi ment el rá? Mindent hitelbe vállalt, az örökség ígéretére.

A megrendelt autó is bevillant. A drága öltönyök. Az étterem, ahol számlát nyittatott.

Megcsörrent a telefonja. Az étteremből keresték. Követelték a bankett előlegének rendezését.

— Most éppen nincs nálam…

— Ebben az esetben jogi útra tereljük az ügyet.

A vonal megszakadt.

Péter visszament a lakásba. Odabent üresség fogadta. Anna csak a saját holmiját vitte el.

Péter lassan lecsúszott a fal mentén, és végül a szoba közepén ült a padlón. A mobilja szinte megállás nélkül rezgett. Előbb az autószalon hívta. Aztán a ruhabolt. Utána megint az étterem.

Három nappal később megérkezett az első bírósági idézés. Nem sokkal utána a második is.

Az ismerősök, akik nemrég még körülötte forogtak, hirtelen elérhetetlenné váltak. Akik előző este még hangosan koccintottak az egészségére, most nem vették fel a telefont. Az egyik csak ennyit írt: „Ne haragudj, most nincs időm.” A másik egyszerűen letiltotta.

Péter először az óráját adta el. Aztán a kabátját. A drága öltönyöket visszavitte az üzletbe, de ott közölték vele, hogy használt ruhát nem vesznek vissza. A lakást két hét alatt értékesítették. Anna ingatlanirodán keresztül intézte az ügyletet, minden papír rendben volt, minden törvényesen történt.

Péter végül egy külvárosi szobát bérelt ki. A tapéta több helyen levált a falról, a csapból rozsdás víz folyt, a szomszédok pedig éjszakánként ordítva veszekedtek a vékony fal túloldalán.

Egy délután összefutott az utcán az egyik régi haverjával, azzal, aki a banketten a leghangosabban harsogta a pohárköszöntőket. A férfi meglátta Pétert, egy pillanatra megmerevedett, aztán átment az út túloldalára, mintha soha életében nem látta volna.

Anna egy hónappal később megnyitotta a központot. Nem volt nagy helyiség, de világos, tiszta és barátságos. Rijekában működött, abban a tengerparti városban, ahol László nagyapa is élt. Olyan nők kezdtek oda járni, akiket elhagytak, akiket megaláztak, akiknek azt mondták, nem elég jók, vagy csak terhet jelentenek valaki más életében.