– Igen. Azt mondja, László nagyapától hatalmas vagyont örökölt. És hogy én már nem vagyok hozzá méltó.

Dóra rágyújtott, majd a füstöt a résnyire nyitott ablak felé fújta.

– És most mi lesz?

– Fogalmam sincs.

Anna végigdőlt a kanapén. A mennyezet fehér volt, középen vékony repedés futott rajta. Azt nézte, és arra gondolt, hogy húsz év egyszerűen elfogyott. Úgy, mint a tej a dobozból: az ember kinyitja, és már nincs benne semmi.

Éjszaka nem jött álom a szemére. Csak feküdt a sötétben, nyitott szemmel. Reggel felkelt, megmosakodott, és bement dolgozni. A kollégák részvétteljes pillantásokat vetettek rá; valaki nyilván már hallotta a hírt. Kisvárosban gyorsan szárnyra kap minden.

Ebédszünetben beiratkozott az auditorképzésre. Pont arra, amelyet négy évvel korábban már el akart végezni. Péter akkor azzal söpörte le az ötletét, hogy neki éppen lángol a projektje.

Akkor Péter még azt vágta a fejéhez, hogy neki pénzre van szüksége, nem holmi tanfolyamokra. A nagyra tartott vállalkozása két hét múlva mégis összeomlott.

Aznap este Dóra megmutatta Annának a telefonját. Péter új képet tett ki a közösségi oldalára: egy étteremben ült, hosszú asztalnál, legalább húszfős társaság közepén, kezében pezsgőspohárral. A fotó alatt ez állt: „Végre bejött az élet. Szabad vagyok és gazdag.”

Anna visszaadta a készüléket. Nem fűzött hozzá semmit.

Nyolc nap elteltével hivatalos értesítést kapott a közjegyzőtől. Sürgős megjelenésre szólították fel László öröklési ügyében. Másnap délelőtt tízre kellett mennie.

Anna visszafogott, sötét kosztümben érkezett. A közjegyző bevezette az irodába, ő pedig megtorpant a küszöbön. Az ablak mellett, egy karosszékben ott ült László. Élve.

— Ülj le, Anna — mondta csendesen.

A nő mozdulni sem tudott.

— De hát… ön…

— Nem haltam meg — felelte az idős férfi. — Csak próbára tettem az unokámat. Elterjesztettem, hogy elmentem, és hogy örökség maradt utána. Kíváncsi voltam, mit kezd vele.

Anna végül leült, mert a lába már alig tartotta.

— Nagyon gyorsan megmutatta magát — folytatta László nyugodt, szinte száraz hangon. — Három nappal az egész előtt felhívott. Azt kérdezte, mikor takarítom már el az útból magam. Azt mondta, a felesége csak teher a nyakán. A pénzt várja, hogy végre rendes életet kezdhessen.

Anna nem szólt.

— Téged egyszer láttalak korábban — mondta az öreg. — Kilenc éve, a szomszédoknál egy összejövetelen. Egy idegen idős asszonynak segítettél felvinni a szatyrait a lépcsőházhoz. Péter közben a társaság közepén ült, és arról szónokolt, mekkora üzletember. Te csendben maradtál. Később túl sokat ivott, hencegni kezdett, te pedig botrány nélkül, halkan hazavitted. Emlékeztem rád.

László kihúzta az íróasztal fiókját, és egy iratköteget tett elé.

— A végrendeletemben régen szerepel egy feltétel. Még húsz éve fogalmaztattam bele. Ha az örökös erkölcsileg méltatlanná válik, minden arra száll, akit külön levélben megnevezek. Ezt a levelet kilenc éve módosítottam. A te nevedet írtam bele.

A mappát Anna elé tolta.

— A lakások, a számlák, a földek. Minden a tiéd. Péter egyetlen forintot sem kap.