— Van munka? — kérdezte István.

— Te most… komolyan beszélsz?

— Komolyan. Letettem. Három hónapja egy kortyot sem ittam.

A főnöke sokáig nézte. Aztán nagyot sóhajtott, és halványan elmosolyodott.

— Jól van. Hétfőn kezdhetsz. De ha csak egyszer is…

— Nem fog megtörténni — vágta rá István. — Szavamat adom.

És megtartotta.

Fél év múlva elutazott a fiához. Ő telefonált először, három hosszú év után. Gábor nem vette fel rögtön, és amikor végre beleszólt, majd meghallotta apja tiszta, józan hangját, fél percre teljesen elnémult.

— Apa? Te vagy az?

— Én, Gábor. Elmehetek hozzátok?

— Te… hogy vagy?

— Élek. Józan vagyok. Már hat hónapja.

A vonal túlsó végén valami megroppant, mintha Gábor nehezen nyelte volna vissza a sírást. Aztán rekedten csak ennyit mondott:

— Gyere. Várunk.

István vonattal érkezett. Az állomáson ott volt Gábor, a menye, Andrea, és a két unoka: Márk meg Júlia. Márk, a nagyobbik, tízéves volt; azonnal felismerte a nagyapját, és futva kapaszkodott a nyakába. Júlia, a kisebbik, az anyja mögé bújt. Ő csak egy régi fényképen látta eddig a nagyapját, ez az élő ember pedig magasabbnak, soványabbnak és valahogy világosabbnak tűnt annál a képnél.

— Ő a nagyapa — mondta Gábor csendesen. — A mi nagyapánk. Megérkezett.

Este együtt ültek az asztalnál. Andrea annyi ételt készített, mintha ünnep lett volna. Gábor megszokásból elővett és kinyitott egy üveg bort. István nyugodtan ránézett, majd csak ennyit mondott:

— Nekem tea jó lesz. Fekete. Mentával.

Gábor szó nélkül letette az üveget az asztal alá. Andrea teát töltött. Éjfélig ültek együtt: beszélgettek, nevettek, sírtak. István elmesélte az álmát. Annát. Azt a négy szót. A többiek némán hallgatták, senki sem szakította félbe.

— Most már élni fogok — mondta búcsúzáskor. — Érte. Meg értetek.

Ezután a lányához ment. Katalin, amikor meglátta apját a küszöbön, egyszerűen lecsúszott a földre, és zokogni kezdett. István felemelte, magához ölelte, erősen tartotta. Sokáig álltak így: ősz hajjal, soványan, de már nem összetörve. Már élő emberként.

— Bocsáss meg, kislányom.

— Te bocsáss meg nekem, apa. Mi hagytunk magadra.

— Nem hagytatok. Én hagytam el saját magamat. Ti mindig ott voltatok. Csak én nem láttalak benneteket.

Két hét múlva tért vissza a falujába. Belépett az üres házba, felkapcsolta a villanyt, és körbenézett. A ház már nem emlékeztetett sírboltra. Újra otthon volt. Az ő otthona. Az övé és Annáé.

Odament a régi komódhoz, elővette a felesége fényképét, azt, amelyiken Anna kék ruhában mosolygott. Kitette az asztalra, és sokáig nézte.

— Hát, Anna — suttogta. — Élek. Kettőnk helyett is.

Odakint lemenőben volt a nap. A folyó aranyosan csillogott. Megérkezett a tavasz.