Anna hátrált egy lépést. Még egyszer rámosolygott azzal a régi, összetéveszthetetlen mosolyával, aztán csak ennyit mondott:

— Élj, István. Kettőnkért.

A következő pillanatban eltűnt. Vele együtt szertefoszlott a folyópart is, elhalt a szél zúgása, és nem maradt semmi, csak a sötétség. Puha volt, meleg, akár Anna tenyere az arcán.

István felnyitotta a szemét.

Reggel lett. A nap éppen kibukkant az erdő fölött, a fagy fehér, páfrányszerű mintákat rajzolt az ablaküvegre. Olyan csend ült a házon, mintha üvegből volna: tiszta, törékeny, csengő. Ebben a csendben István egyszer csak megérezte, hogy valami megmozdult benne. Mintha az a csomó, amely három éve szorította a torkát, meglazult volna. Vagy kioldódott. Vagy valaki kioldotta helyette.

Felült az ágyon. Körbenézett. Látta az üres üvegeket, a koszt, az elhagyatottságot. Három év óta először nem a saját életének látta mindezt, hanem valami idegen kórságnak. Mintha nem is őrá, hanem egy másik emberre nézne.

— Elég — mondta ki hangosan. — Ennyi volt.

Ez nem fogadalom volt, nem ünnepélyes eskü. Döntés volt. Nyugodt, kemény és hideg, mint a vízkereszti jég.

Az első napok kegyetlenül teltek.

A teste követelte az italt. Üvöltött érte. Feszítette az ízületeit, görcsbe rántotta az izmait, egyszer forróságba, máskor hidegrázásba dobta. István feküdt az ágyon, és kapaszkodott. Csak kitartott. Foggal, körömmel, minden erejével.

Néha úgy érezte, elviselhetetlen a szomjúság. Egyetlen pohár, gondolta, csak egy korty, és könnyebb lenne. De eszébe jutott az álom. Eszébe jutott az a négy szó. És nem ivott.

A harmadik napon valamivel enyhült a kín. Az ötödiken még egy kicsit. Egy hét múlva pedig, három év után először, nem azért lépett ki a házból, hogy ital után menjen, hanem csak úgy: levegőt venni. A tél csípős volt, szúrós, mégis tiszta. Annyira tiszta, hogy beleszédült. Megállt a tornácon, nézte az erdőt, a folyót, az eget, és hirtelen megértette, hogy hiányzott neki mindez. Az egész világ. Az élet, amelyből három évre kivonta magát.

A szomszédok eleinte észre sem vették a változást. Amikor pedig mégis meglátták, nem akartak hinni a szemüknek.

Elsőként Erzsébet néni kopogtatott be hozzá. Amikor meglátta Istvánt józanul, megborotválkozva, tiszta ingben, egyszerűen elsírta magát.

— István… édes Istenem… csakugyan te állsz itt?

— Én vagyok, Erzsi. Én.

— De hát hogyan… mikor történt ez veled?

István lesütötte a szemét, aztán halkan felelt:

— Álmomban eljött hozzám Anna. Azt mondta, élnem kell.

Erzsébet néni keresztet vetett. Többet nem kérdezett semmit.

István pedig nekilátott rendbe hozni mindazt, amit évekig hagyott pusztulni. Kihordta a szemetet, három zsáknyi üres üveg került ki a házból. Felsikálta a padlót, megjavította a kályhát, befoltozta a lyukas tetőt, helyreállította a kerítést. A szomszédok csak álltak, figyelték, és alig tudták elhinni, amit látnak. Akadt, aki pénzt is akart adni neki, de ő nem fogadta el.

— A saját kezemmel — mondta. — Mindent a saját kezemmel. Tartozom ezzel. A háznak. Meg Annának.

Két hónappal később bement a műhelybe, a régi főnökéhez. Az ember először rá sem ismert. Amikor végül megértette, ki áll előtte, hosszú ideig csak hallgatott.