Nem ez volt az egyetlen eset. Egyszer a temetőben aludt el, egyenesen Anna sírján. Arra riadt, hogy valami nedves és érdes végigsimít az arcán. Egy kutya volt. Valami kóbor korcs, amely mellé telepedett, és a pofáját nyalogatta. A nyelve meleg volt és durva.

– Menj innen – suttogta István.

A kutya nem mozdult. Csak ült mellette, és nézte őt. A szemében nem sajnálat volt. Inkább valami különös tudás. Mintha mindent értene. Annát is. Az italt is. És azt is, hogy Istvánból már alig maradt ember.

– Menj már – ismételte, de most sokkal halkabban.

A kutya végül felállt és elkullogott. István pedig ott maradt a sír mellett. Három év óta először sírta el magát. Nem a fájdalom törte meg, nem is a sértettség. A szégyen. Az égető, elviselhetetlen szégyen Anna előtt. Ő odalent feküdt a földben, ő pedig élő emberként, részegen hevert rajta.

De még ez a szégyen sem mentette meg. Másnap újra inni kezdett.

Aztán jött az álom.

Vízkereszt éjszakája volt, az év egyik leghidegebbje. A fagy majdnem negyven fokig szorította a világot. A ház annyira kihűlt, hogy a vödörben jéggé dermedt a víz. István takarók halma alatt feküdt, reszketett, és hiába próbált meleget találni. Az üveg ott állt mellette, karnyújtásnyira, de most nem kívánta. Csak aludni akart. Végül elnyomta az álom.

És meglátta Annát.

A folyóparton állt. Ugyanott, ahol valaha megismerkedtek. Olyan volt, mint azon a régi napon: tizenkilenc éves, fiatal és könnyű, mintha az idő hozzá sem ért volna. Könnyű nyári ruhát viselt.

Halványkék volt az a ruha, apró fehér gallérral. A szél belekapott Anna hajába, ő pedig mosolygott, úgy, ahogy régen.

— Anna — szólalt meg István rekedten. — Te…

— Itt vagyok, István.

— De hát te… te már nem lehetsz itt.

Anna hosszan nézte. Nem volt a tekintetében szemrehányás, csak szomorú figyelem.

— És te? — kérdezte csendesen. — Te itt vagy még?

István kinyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki rajta.

— Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam — mondta Anna. — Nem engedsz el engem, István. Magadhoz kötözöl a fájdalmaddal, az itallal, a könnyeiddel. Így nem tudok továbbmenni. Nehéz onnan nézni, mit teszel magaddal.

— Én nem akartam… — suttogta. — Soha nem akartalak visszatartani. Csak nélküled nem megy. Érted? Nem bírom nélküled.

— De bírod — felelte Anna. — Te sokkal többre vagy képes, mint hiszed. Mindig is az voltál. Csak elfelejtetted.

— Mit felejtettem el?

— Azt, hogy ki vagy.

Közelebb lépett hozzá, felemelte a kezét, és ujjaival megérintette István arcát. A férfi abban a pillanatban meleget érzett. Valódi, eleven meleget, mintha Anna tényleg ott állna előtte.

— Szeretlek, István. Mindig szerettelek. De most már el kell engedned engem. És magadat is. Elég volt. Három év hosszú idő. A gyerekeid imádkoznak érted. A szomszédok aggódnak miattad. Te pedig fekszel, és lassan elpusztítod magad. Csakhogy nem vagy halott, István. Élsz. Aki pedig él, annak élnie kell. Hallod?

— Hallom — mondta halkan.

— Akkor jegyezd meg: nem vagy egyedül. Soha nem is voltál. Én mindig veled vagyok. Csak… másképp. Egyszer majd megérted.