— István, elég lesz már. Anna sem akarná ezt. Hiszen tönkreteszed magad.

Ő hallgatott. A falat nézte. Vagy a padlót. Vagy azt az ürességet, amelyet csak ő látott.

— István! — rázta meg néha Erzsébet néni a vállát. — Hallod egyáltalán, amit mondok?

— Hallom — felelte rekedten. — Menj haza, Erzsi. Menj csak.

Később a sajnálat is elfogyott. Az emberek belefáradnak a részvétbe; hosszú ideig sajnálni valakit nehéz munka. Először még sóhajtoztak, amikor elmentek a háza előtt: a spaletták ferdén lógtak, a kerítés bedőlt, a tetőn lyukak tátongtak. Aztán már nem sóhajtottak. Később észre sem vették. István háza lassan láthatatlanná vált a falu szemében, mintha soha nem is állt volna ott.

A gyerekei kétszer jöttek el hozzá. A fia, Gábor, egy év elteltével állított be. Amikor meglátta az apját, először rá sem ismert. Egy öregember ült előtte: piszkos, borostás, zavaros tekintetű, reszkető kezű alak. Áporodott alkohol- és mosdatlan testszag áradt belőle.

– Apa…

– Gábor, te vagy az? – István hunyorogva próbálta összeszedni a tekintetét. – Azt hittem, a postás jött.

– Apa, mit művelsz magaddal?

– Semmit. Élek.

– Ezt te életnek nevezed? Ez… – Gábor elakadt, mintha nem találná a szót, amely nem sebez még jobban. – Gyere velem. Beviszlek a városba. Elintézem, hogy kórházba kerülj. Orvosok vannak ott, érted? Tudnak segíteni.

– Nekem ne segítsen senki – rázta meg a fejét István. – Nekem Anna kell. Ő meg nincs. Felfogtad? Nincs.

– De anya biztosan nem akarná, hogy…

– Elég! – üvöltött fel hirtelen, olyan erővel, hogy Gábor hátrahőkölt. – Ne mondd meg nekem, mit akart volna! Te nem tudod! Senki nem tudja! Harminc évig élt mellettem! Harminc évig, Gábor! Most pedig nincs sehol! És ha ő nincs, én sem vagyok! Ennyi!

Gábor végül üres kézzel ment el.

Fél évvel később Katalin is megjelent. Ő is megpróbálta. Élelmiszert hozott, tiszta ruhát, és nekilátott, hogy rendet tegyen a házban. De amikor a sarokban felhalmozott üvegeket kezdte zsákba dobálni, István kitépte a kezéből a zsákot, és ráordított:

– Ahhoz ne nyúlj! Az az enyém!

– Apa, hát megőrültél? Ez szemét!

– Ez az életem! – szorította magához az üres palackokat, mintha valami drága, törékeny dolgot védene. – Az enyém! Te ezt nem érted! Ezek nélkül semmi vagyok! Ezek nélkül látom őt! De ezekkel… nem. Nem látom. Érted már?!

Katalin sírva fakadt. És ő is elment.

Attól kezdve István valóban magára maradt.

Három év hosszú idő. Három év ezer napnál is többnek érződik, ha minden reggel ugyanabban a bódulatban nyílik ki az ember szeme. Ezer nap részeg ködben. Ezer nap a mélyben, ahonnan már felfelé nézni is fáj.

A munkáját is elveszítette. Pontosabban elküldték. A régi téesz-garázsban dolgozott szerelőként, még abból az időből maradt ott, amikor mindenki ismert mindenkit. De amikor már kéthetes ivászatok után tántorgott be, vagy be sem ment, a főnöke félrehívta.

– István, ne haragudj – mondta neki csendesen. – Tisztellek, tudod jól. De ez így nem mehet tovább. Az emberek látják. Nekünk működő gépekre van szükségünk, nem… érted te.

István értette.

Aznap este különösen csúnyán lerészegedett. Reggel az út menti árokban találtak rá, félig betemetve hóval. Szerencséje volt, hogy egy traktoros arra járt, és észrevette. Hazavonszolta, rádobta az ágyra, aztán szó nélkül elment.