„„A váll hideg volt” — István döbbenten állt a hálóban, mikor ráébredt, hogy Anna nincs többé”
Szívfacsaró, mégis hidegen nyugtató a csend.
Anna egy januári éjszakán ment el.
Nem volt sem jajszó, sem búcsú. Este még lefeküdt, fáradtan ugyan, de jókedvűen; valami jelentéktelen tévéműsoron nevetgélt, mintha másnap is ugyanúgy folytatódna minden. Reggel István megérintette a vállát, hogy felébressze, és abban a pillanatban megértette, amit az ember soha nem akar megérteni. A váll hideg volt.
A mentő csak három óra múlva ért ki hozzájuk a járási központból, a hóval betemetett utakon. A szemüveges, fiatal orvos halkan magyarázott valamit a szívről, egy vérrögről, meg arról, hogy Anna nem szenvedett. István hallotta a szavakat, mégsem jutottak el hozzá. Csak a felesége arcát nézte: békés volt, majdnem olyan, mintha egyszerűen mély álomba merült volna. És képtelen volt elhinni. Egyszerűen képtelen.
Anna negyvennyolc éves volt. István ötven.
Hóviharban temették. Anna aprónak és törékenynek tűnt a koporsóban, rajta volt a kedvenc kék ruhája. István a sírgödör szélén állt, a szél az arcába vágta a havat, a pelyhek a szemébe ragadtak. Valaki beszédet mondott. Mások sírtak. Ő nem könnyezett. Mereven bámulta a koporsót, és csak egyetlen gondolat keringett benne: hogy történhetett ez? Hiszen most kezdtünk volna végre élni. A gyerekek felnőttek, az unokák megszülettek. El akartunk utazni délre, az Adriához. Te annyira szeretted volna látni a tengert. Hát hogy lehet ez?
Aztán következett a halotti tor. Szomszédok, rokonok, tompa beszélgetés, poharak csörrenése. István a sarokban ült, és egyetlen szót sem szólt. Töltöttek neki, ő pedig ivott. Az első pohárral. A másodikkal. A harmadikkal. A pálinka égette a torkát, odabent mégis mintha engedett volna valami. A fájdalom hátrébb húzódott. Eltompult. Elcsendesedett.
Ezt az érzést pedig megjegyezte.
A temetés utáni napon lerészegedett. Nem úgy, ahogy az ember vendégségben vagy bánatában többet iszik a kelleténél, hanem igazán. Egyedül ült a konyhában, és az üvegből húzta meg az italt. Már nem azért, hogy a fájdalmat elnyomja, hanem hogy semmit se érezzen. Hogy kikapcsolja magát. Hogy a benne tátongó fekete ürességet legalább valamivel megtöltse.
Így telt el egy nap. Aztán még egy. Majd egy egész hét.
Egy hónap múlva már jóformán ki sem józanodott.
A ház közben lassan pusztulni kezdett körülötte. István nem fűtött be rendesen; ruhástul aludt, egy régi takaróba burkolózva. Nem főzött magának, azt ette, amit a jószívű szomszédasszonyok vittek át neki. Nem borotválkozott, nem mosakodott, és csak akkor dugta ki az orrát az utcára, ha már muszáj volt.
Mindent megivott, amiben alkohol volt. Pálinkát. Bort. Olcsó gyógyszertári tinktúrát. Egyszer még valami ipari szeszt is, amit ki tudja, milyen régi időkből talált a fészerben. Abba majdnem belehalt: két napig feküdt mozdulatlanul, és attól rettegett, hogy a szíve egyszer csak megáll. De nem állt meg. Ő pedig folytatta.
Eleinte a szomszédok sajnálták. Ételt hordtak neki, próbáltak beszélni vele. Erzsébet néni, aki az út túloldalán lakott, szinte mindennap benézett hozzá.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz