Lehet, hogy Mária kérte meg Gábort, vigye el az iratokat. Talán az ismeretlen nő a nyugdíjfolyósítótól jött, esetleg közjegyző volt, vagy biztosítási ügyintéző.

Csakhogy ebben az esetben miért nem szólt erről az anyja?

És Gábornál mégis honnan volt kulcs?

Aznap este a férje fél nyolc körül ért haza. Fáradtnak tűnt, a kezében kenyeret és egy doboz almalevet hozott.

– Sikerült lezárni az átvételt? – kérdezte Eszter.

– Nagy nehezen. A beszállítók megint összekeverték a papírok felét.

Az arca rezzenéstelen maradt.

Gábor nyugodtan átöltözött, kezet mosott, aztán nekilátott megmelegíteni a vacsorát.

– Egész nap az üzemben voltál?

A férfi hátrafordult.

– Majdnem.

– Mit jelent az, hogy majdnem?

– Ebédidőben ki kellett mennem.

– Hová?

Most egy pillanatnyi csend támadt.

Rövid volt, alig észrevehető, Eszter mégis meghallotta benne a bizonytalanságot.

– Dolgom volt.

– Miféle dolgod?

Gábor letette a kanalat a tűzhely mellé.

– Eszter, mi történt?

Megmutathatta volna neki a felvételt. Ehelyett csak ennyit mondott:

– Semmi.

Vacsora közben alig szóltak egymáshoz. A fiuk a fogorvosról mesélt, az új osztálytársáról, meg arról, hogy a születésnapjára játékkonzolt szeretne. Gábor kérdezgette, bólogatott, mosolygott.

Eszter közben őt figyelte, és újra meg újra a barna bőrönd járt az eszében.

Éjjel sokáig nem jött álom a szemére.

A legegyszerűbb magyarázat a megcsalás lett volna. Egy idegen nő, titkos találkozó, hazugság a munkáról. De miért pont az idős anyósa lakásában találkozna vele? És miért vinne el onnan iratokat?

A másik lehetőség még rosszabbnak tűnt.

Mária háromszobás lakása a belvárosban volt. Régi házban, de jó környéken. Néhány hónappal korábban az anyja azt mondta, szeretné majd egyenlően a gyerekeire hagyni: Eszterre és az öccsére, Márkra.

Gábor akkor nem szólt semmit.

Lehetséges, hogy most befolyásolni próbálja? Rá akarja venni Máriát, hogy írassa Eszterre az egészet? Vagy éppen ellenkezőleg: valamit a saját nevére akar intézni?

Eszter maga is érezte, milyen képtelenül hangzik mindez. De minél tovább feküdt a sötétben, annál valószerűbbnek tűntek a legkellemetlenebb gondolatok.

Másnap reggel felhívta az anyját.

– Anya, Gábornak van kulcsa a lakásodhoz?

Mária nem válaszolt azonnal.

– Adtam neki egy pótkulcsot.

– Mikor?

– Miért fontos ez?

– Nagyon is fontos. Mikor?

– Úgy két hónapja. Beragadt a zár, ő jött megjavítani.

– És nem adta vissza a kulcsot?

– Biztos elfelejtette.

Eszter lehunyta a szemét.

Az anyja hazudott. Kapkodva, ügyetlenül, majdnem ugyanúgy, mint Gábor.

– Te kérted meg tegnap, hogy menjen fel hozzád?

– Tegnap?

– Igen.

– Nem. Miért kértem volna?

– Csak érdeklődöm.

– Eszter, te már megint kitaláltál valamit.

– És a régi, apáé volt bőrönd hol van?

A vonal túlsó végén hirtelen néma csend lett.

– Az előszobai tárolóban.

– Biztos vagy benne?

– Hát persze.

– Nézd meg.

– Most még létrára is másszak a képzelgéseid miatt?

– Anya, kérlek. Csak nézd meg.

Mária morgolódott, letette a telefont, majd néhány perc múlva visszatért.

– Nincs ott – mondta, és a hangja már egészen más volt.

– Biztos?

– Üres a polc.

– Tudod, ki vitte el?