Elfogyott a lendülete. A hamis nemességgel és nagyon is valódi sértettséggel átitatott szónoklata ott maradt a levegőben. Várta, hogy Eszter magyarázkodni kezdjen, vitába szálljon vele, vagy legalább visszakiabáljon.

Eszter azonban lassan felállt a fotelből. Nem tűnt megtörtnek, és megalázottnak sem. Nyugodt volt, és ebben a nyugalomban volt valami sokkal fenyegetőbb, mint bármilyen kiáltásban. Egyenesen András szemébe nézett. Olyan pillantással, amilyennel egy sebész nézhet a betegre egy nehéz, de elkerülhetetlen beavatkozás előtt.

– Egy dologban igazad van, András – mondta halkan, mégis élesen érthetően; a hangja úgy metszette ketté a csendet, mint a szike. – Valóban számoltam. Akkor számoljunk együtt, jó? Számoljuk meg, az elmúlt öt évben hányszor vett fel a te „nagy lelkű” édesanyád olyan hitelt, amely aztán a levegőben lógott, mert senki nem törlesztette. Háromszor. És számoljuk meg azt is, ki fizette ki az előző két „segélykiáltást”, hogy a behajtók ne hívogassanak bennünket éjjel-nappal. Én. Abból a pénzből, amit jutalomként kaptam. Amit én, veled ellentétben, rendszeresen meg is kapok.

Egy lépést tett felé. Most András volt az, aki ösztönösen hátrébb húzódott.

– Folytassuk? Ki állja a lakás költségeinek háromnegyedét, mert az én fizetésem elbírja, a tiéd pedig nem? Ki veszi az ételt? Ki fizette a nyaralásainkat, amelyekről aztán te büszkén tettél ki képeket azzal a felirattal, hogy „szuperül kikapcsolódtunk”? Te családról beszélsz? Rendben. A mi családunkban van egy ember, aki keres, tervez, és megoldja a valódi problémákat. És van egy másik, aki szépen sétálgat a lakásban, nagy eszmékről sóhajtozik, miközben az én pénzemet közös forrásnak tekinti minden olyan lyuk betömésére, amelyet a te családod üt.

Nem indulatból beszélt. Nem remegett a hangja, nem csapott az asztalra. Pusztán tényeket sorolt, szárazon és könyörtelenül, és ettől minden mondata erősebben talált célba.

– Az az autó – biccentett az ablak irányába – volt az utolsó dolog, ami csak az enyém maradt. Nem azért, mert kapzsi vagyok. Hanem mert az az emlékem, a biztonsági tartalékom, az a kis sziget, amelyhez neked nincs jogod. Te pedig eldöntötted, hogy egyszerűen bejössz, és elveszed, mert az anyád megint úgy akart élni, mintha a lehetőségei végtelenek lennének. Nem problémát akartál megoldani, András. Csak a legkönnyebb utat választottad. Ráadásul egy olyan utat, amely nem a tiéd. Mint mindig.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán ugyanazzal a hűvös nyugalommal tette hozzá:

– Úgyhogy ezt most lezárjuk. A te anyád. A te gondjaid. A te zsebed. Az én autóm pedig anyám garázsában áll. Ettől a naptól kezdve mindketten abból élünk, amink valóban van. Komolyan. Ennyi. A beszélgetés véget ért.