— Felfogod egyáltalán, mit műveltél? Átírattad a kocsidat az anyádra?! Én el akartam adni, hogy segítsek anyámnak a hitel miatt, te pedig hátba szúrtál!

Eszter még csak össze sem rezzent. Nem húzódott hátra a fotel támlájához, nem zsugorodott össze a kiabálás alatt. Lentről nézett fel rá, és a tekintetében nyoma sem volt félelemnek. Valami sokkal kellemetlenebb ült benne: hideg, vizsgálódó megvetés.

— Ez nem hátbaszúrás, András — mondta tagoltan, minden szót a helyére téve. — Ezt úgy hívják, hogy a magántulajdon védelme. A saját anyádat a saját pénzedből segítsd, ne az enyémből.

A férfi bíborvörös arca egy pillanatra megmerevedett, mintha papírmaséból készült álarc lenne, amelyre ráragadt az eltorzult indulat kifejezése. Eszter pontos, fagyos mondatai nem oltották el benne a tüzet; ellenkezőleg, mintha benzint locsoltak volna rá. Nem hagytak neki menekülőutat, nem maradt hely a sértett fiú nemes haragának, aki az anyját védi. Minden fennkölt magyarázatát egyetlen egyszerű, csupasz vágyra csupaszították le: bele akart nyúlni valaki más zsebébe. A düh pedig, amely nem talált utat az ordításban, lassan valami még sötétebb alakot kezdett ölteni.

Megvetéssé: sűrűvé, ragacsossá, olyanná, ami már nem tombol, hanem rátapad mindenre.

András hátralépett egyet, és homályos tekintettel végigsöpört a szobán, mintha most járna ott először. A pillantása megakadt a fotel karfáján heverő könyvön. Lassan nyúlt érte, szinte undorodó óvatossággal emelte fel, megforgatta az ujjai között, mintha valami különös, idegen tárgy volna, aztán félmosollyal ledobta a dohányzóasztalra.

– A tulajdon védelme… – préselte ki magából, és a hangjából eltűnt az ordítás; már csak maró méreg maradt benne. – Még a szavaidat is úgy válogatod, mint egy könyvelő, amikor éves beszámolót ír. Neked a szíved helyén is számológép kattog, igaz? Mindig is így volt. Csak én nem akartam észrevenni.

Fel-alá kezdett járkálni a nappaliban, de már nem úgy, mint egy sarokba szorított vadállat. Inkább olyan volt, mint egy vádló, aki előre megírt ítéletet olvas fel.

– Az anyámról beszélek! Arról az emberről, aki felnevelt. Aki most bajban van. Te meg miről papolsz nekem? Papírokról. Rubrikákról. Iratokról. Emlékszel még egyáltalán, mit jelent az, hogy család? Vagy neked ez csak két tulajdonos közös lakhatása ugyanazon a címen? Én azt hittem, együtt vagyunk. Hogy mi ketten egy egységet alkotunk. Hogy az ő gondja a mi gondunk is. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Te mindig külön álltál. Minden fillér elszámolva, minden tárgyad a tiéd, soha nem a miénk.

Megállt Eszter előtt. Az arca fakó volt, az állkapcsa mellett azonban idegesen rándultak az izmok. Láthatóan meg akarta alázni, ridegnek, lelketlennek, számító teremtménynek akarta beállítani, olyannak, aki képtelen a nagy érzésekre, amelyek természetesen kizárólag neki jutottak osztályrészül.

– Az anyám egész életében robotolt. Ő nem úgy számolgatja a pénzt, mint te. Neki lelke van, nem bankszámlája! Te pedig… te csak ülsz itt a fotelodban, a saját kis erődödben, körbebástyázva magad a „tulajdonoddal”, és nézed, ahogy az én családom elsüllyed. Neked mindegy. Csak ahhoz a fényes ezüst tragacshoz ne nyúljon senki.