Nem vonszolódó, nem a világ összes bánatától elnehezült lépések voltak ezek. Ruganyosan, sietősen koppantak, tele annak az embernek az energiájával, aki az imént fontos csatát nyert, és alig várja, hogy a diadal gyümölcsét mások elé tárja. András nem egyszerűen megoldást talált valamire. Élvezte is, hogy ő lett a megoldás birtokosa.

Amikor belépett a szobába, vele együtt beáramlott az önelégültség sűrű, mindent ellepő légköre is. Megállt középen, kihúzta magát, vállát szélesen hátravetette, és olyan mosollyal nézett rá, amelyet Eszter túlságosan is jól ismert: a helyzet urának, a kegyes jótevőnek a mosolyával. Pillantása végigsiklott Eszter lehajtott fején, aztán a kezében tartott könyvön, és a szája még szélesebbre húzódott, mintha nagylelkűen adna neki még egy utolsó békés pillanatot, mielőtt a hatalmas hírrel boldoggá teszi.

— A könyvedet nyugodtan félreteheted — szólalt meg könnyed, majdnem játékos hangon. — Fontosabb dolgunk van. Mindent elintéztem.

Eszter lassan emelte fel a fejét, szinte látványos vonakodással. A férfi ragyogó tekintetével szemben az övé nyugodt maradt, már-már közömbös. Nem sietett megtörni a csendet. Hagyta, hogy András kiélvezze ezt a kis szünetet, a saját győzelmének színpadias pillanatát.

— Megegyeztem velük — folytatta a férfi, minden szót külön megízlelve. — Holnap délben jönnek a vevők az autódért. Nagyon jó árat adnak érte, tényleg kiválót. Pont elég lesz arra, hogy anyám tartozását rendezzük, és még marad is valamennyi. Úgyhogy készítsd elő a papírokat.

Azt mondta: „az autódért”, de a hangsúlya olyan volt, mintha egy régi, útban lévő kanapéról beszélne, amelynek kidobásáról közösen határoztak. A döntés megszületett. Ő hozta meg. Mindenki nevében. És a dolog ezek után nem képezhette vita tárgyát. András nyilván hálát várt tőle, talán csodálatot az ügyes intézkedéséért, sőt talán még bűnbánatot is amiatt, hogy korábban makacskodott.

Eszter nem felelt azonnal. Gondosan becsúsztatta a könyvjelzőt a lapok közé, összezárta a kötetet, majd letette a fotel karfájára. Mozdulatai simák, kimértek és tökéletesen ellenőrzöttek voltak. Csak ezután nézett ismét a férfira.

— A vevőknek felesleges eljönniük.

András mosolya megremegett, de még nem tűnt el. Láthatóan valami oda nem illő női trükknek vélte a mondatot: alkudozásnak, sértett makacskodásnak vagy apró szeszélynek.

— Eszter, ezt most hagyjuk. Az ügy le van zárva. Szavamat adtam azoknak az embereknek.

— Az autó már nem az enyém — mondta Eszter ugyanolyan halkan és egyenletesen, de a hangjába acélos keménység költözött.

András pislogott egyet. A mosoly lecsúszott az arcáról, és a helyén értetlen, bizonytalan döbbenet maradt.

— Hogy érted ezt?

— Pontosan úgy, ahogy mondom — válaszolta Eszter, és egyenesen a szemébe nézett. — Tegnap átírattam anyám nevére. Vagyis te nem tudod eladni.

Egy másodpercig csak bámulta. Az agya kétségbeesetten próbálta befogadni az információt, amely sehogyan sem illett bele a diadalmasan felépített világképébe. Olyan volt, mint a vadász, aki már rálépne a leterített állatra, aztán hirtelen rájön, hogy a zsákmány nemcsak életben van, hanem közben csapdát is ásott alá. A felismerés nem egyszerre érkezett meg hozzá. Hullámokban tört rá, és minden újabb hullám sötétebbre festette az arcát, amelyet lassan beteges, sűrű bíborszín öntött el. A jóságos győztes a szeme láttára változott felbőszült bikává. Egy lépést tett Eszter felé, ráhajolt a fotelre, egész teste reszketett a benne felgyülemlő dühtől. A szoba levegője mintha besűrűsödött volna; forróvá, nehézzé, fullasztóvá vált.