A kávéját végül meg sem itta. Kilépett az előszobába, felvette a könnyű cipőjét, vetett a férjére egy rövid, üres pillantást, aztán elhagyta a lakást. A zár kattanása úgy hasított bele a reggelbe, mint egy rajtpisztoly dörrenése.

Az út az édesanyjához busszal olyan volt, mintha Eszter lassan átsodródna egy másik valóságba. Az ablakon túl közönyös városi képek váltották egymást, emberek siettek a saját ügyeik után, mit sem sejtve arról a kicsi, családon belüli háborúról, amely éppen az ő életében zajlott. Eszterben nem volt bűntudat. Kétség sem. Csak egy hideg, tisztán csengő bizonyosság. András és az anyja nem tárgyként tekintettek az autójára, hanem felhasználható készletként. Közös tartalékként, amelyet lelkiismeret-furdalás nélkül el lehet venni, ha a családi klán éppen úgy kívánja. Nem látták mögötte az emléket, nem látták Eszter személyes terét. Csupán egy kényelmes megoldást láttak a saját gondjukra.

Az édesanyja szinte azonnal ajtót nyitott, mintha előre tudta volna, hogy jönni fog. Alacsony, szikár asszony volt, éles figyelmű, mindent értő szemekkel. Végigmérte Esztert egyetlen gyors pillantással, és abban nem volt sem meglepetés, sem szemrehányás.

— Gyere be. Épp most vettem ki az almás pitét.

A kicsi, napfényben úszó konyhában ültek le. A fahéj és a sült alma illata mintha egy békésebb, távoli világból érkezett volna. Eszter nem kerülgette a témát. Letette az irattartót az asztalra.

— Anya, át kell íratnom rád az autót. Még ma.

Az anyja nem kérdezte meg, miért. Csak bólintott, kézbe vette a forgalmit, és figyelmesen átnézte, mintha az adatokat ellenőrizné.

— András?

— Az anyja — mondta Eszter röviden.

— Értem — felelte az asszony, és félretette az iratot. — Akkor edd meg a pitédet, aztán indulunk. Nincs mire várni.

Az ügyintézés már-már bosszantóan hétköznapi volt. Fülledt helyiség, egymásba mosódó hangok, üvegfalak mögött ülő, fáradt arcú ügyintézők. Űrlapokat töltöttek ki, sorszámra vártak, aláírtak, igazoltak, újra aláírtak. Eszter közben különös megkönnyebbülést érzett. Minden tollvonás, minden rákerülő aláírás egy lépéssel távolabb vitte az elmúlt napok rémálmától. Nem elveszítette az autót. Biztonságba helyezte. A lehető legmegbízhatóbb páncélszekrénybe zárta: jogilag olyan helyre, ahová András keze nem érhetett el.

Csak estefelé ért haza. András nem volt otthon. A lakás csendes volt, ám ez a csend már nem nyomta agyon. Semlegesnek hatott, üresnek, veszélytelennek. Eszter bement a szobába, kivette a táskájából az új papírokat, amelyekben a tulajdonos rovatban immár az édesanyja neve szerepelt, és betette őket az íróasztal legtávolabbi fiókjába. Ezután elővette azt a könyvet, amelyet előző este félbehagyott, elhelyezkedett a foteljében, és olvasni kezdett. Kívülről nézve semmi sem változott. A nyugalma azonban már nem tétlen várakozás volt, hanem egy mesterlövész fegyelmezett türelme, aki megtalálta a tökéletes pozíciót. Felállította a bábukat a táblán. Most András következett.

A bejárati ajtó zárja szokatlanul élesen, már-már diadalmasan kattant. Eszter nem emelte fel a szemét a lapról, de az egész teste megfeszült, és egyetlen nagy hallgatássá vált. A folyosóról egészen más léptek közeledtek, mint amilyeneket reggel hallott.