– Valamit tennünk kell – szólalt meg végül, nem is Eszterhez, inkább a levegőhöz intézve a szavait. A hangja tompán csengett, mintha egy láthatatlan bizalmashoz beszélne. – Anya teljesen összeomlott. Ugrál a vérnyomása. Nem nézhetem ezt tétlenül.

Eszter tovább hallgatott. Nem volt hajlandó belépni ebbe a gondosan megrendezett előadásba. Tudta, hogy bármilyen válasza, akár egyetlen együttérző szó is, azonnal beleegyezésnek minősülne. Annak jeleként, hogy készen áll áldozatot hozni. Ezért a könyvre szegezte a tekintetét, noha a betűk már rég összefolytak a szeme előtt. Csak várt. Arra, hogy véget érjen a bevezető, és András végre kimondja, amit valójában akar.

A férfi még egy ideig ott állt, és érezhetően egyre nehezebben viselte, hogy gondosan felépített drámája Eszter némaságán törik darabokra. Ez jobban felbőszítette, mint egy nyílt veszekedés tette volna. Végül az ajtóhoz lépett, megállt a küszöbön, és akkor először ránézett. A tekintetében nem kérés ült. Parancs volt benne, hideg és súlyos, akár egy út közepére gördített kő. Olyan ember néz így, aki már régen döntött, és most csupán közli a másikkal az elhatározását, vitának helyet sem hagyva. Egy szót sem szólt. Megfordult, és kiment a konyhába, maga után hagyva a közelgő elkerülhetetlenség fojtó érzését.

Eszter lassan becsukta a könyvet. A nyitány véget ért. Tudta, hogy az igazi beszélgetés már nem várat sokáig magára.

A következő reggel sem hozott megkönnyebbülést. A tegnapról megmaradt feszültség átitatta az egész lakást, és az éjszaka alatt csak még sűrűbbé, nehezebbé, ragacsosabbá vált. András már a konyhában ült.

a konyhaasztal mellett, és szótlanul kavargatta a cukrot a már kihűlt teájában. A kiskanál egyenletes, idegtépő csilingelése a porcelán falán rosszabbul hatott Eszterre, mint bármilyen fúró zaja. András új fegyvert talált magának: a némaságot, amely nem robban, csak lassan koptatja az embert. Nem nézett rá, mégis olyan volt, mintha a tekintete lyukat égetne a hátába, miközben Eszter kávét készített magának.

Nem akarta megvárni, amíg sarokba szorítják, hogy aztán magyarázkodnia kelljen, védekeznie, bizonygatnia a saját igazát. Ha már sarok lesz, azt ő jelöli ki — és a szabályokat is ő szabja meg. Letette a kotyogóst a tűzhelyre, majd nyugodt mozdulatokkal átment a szobába. A komódból elővette azt a műanyag irattartót, amelyben az autó papírjait őrizte. Forgalmi engedély, törzskönyv, adásvételi szerződés — sorra átnézte a lapokat, hűvös pontossággal, mintha egy levéltár rendjét ellenőrizné. Ezek nem egyszerű iratok voltak. A tulajdonjogának bizonyítékai voltak, a saját mozgásterének, a függetlenségének dokumentumai; mindannak a lenyomatai, amit a nagyanyja múltjának árából váltott meg magának.

— Elmész valahová? — szólalt meg András mögötte. A hangja szándékosan közönyösnek tűnt, de a felszín alatt ott remegett valami rosszul palástolt nyugtalanság.

— Dolgom van — felelte Eszter anélkül, hogy hátrafordult volna. Betette a mappát a táskájába, ellenőrizte a kulcsait és a pénztárcáját. — Nem érek haza ebédre. Ne várj.