— Gábor — szólalt meg Nóra lassan. — Te annak idején Petrára cseréltél engem. Emlékszel? Azt mondtad, velem unalmas az élet, és valami újra vágysz.

— Ez egészen más…

— Nem. Pontosan ugyanerről van szó. Döntöttél. Most élj együtt a döntésed következményeivel.

Gábor zavartan elfordította a tekintetét, majd újra Nórára nézett, mintha még keresné azokat a szavakat, amelyekkel meggyőzhetné.

— Nóra, értem, hogy haragszol rám — kezdte Gábor, láthatóan kapaszkodva minden mondatba. — De anyának ehhez semmi köze. Ő mindig úgy szeretett téged, mintha a saját lánya lennél.

— Szeretett, igen — bólintott Nóra halkan. — Csakhogy én már nem vagyok a feleséged. És nem tartozom azzal, hogy megoldjam annak az embernek a családi gondjait, aki egyszerűen eldobott magától.

Gábor elnyomta a cigarettáját, majd közelebb lépett. Nóra megérezte a régi, ismerős kölnijének illatát, és ösztönösen hátrált egy fél lépést.

— Mondd meg, hová menjen anya? — kérdezte Gábor feszülten. — Hatvannégyezer forint körüli nyugdíjból él. Albérletre esélye sincs.

— Nem tudom — felelte Nóra. — Talán Petra hajlandó lesz valami kompromisszumra. Vagy te keresel neki másik lakást.

— Miféle másik lakást? — tárta szét a karját Gábor. — Fizetem az autóhitel törlesztőjét, ott a lakáshitel is. Petra épp csak munkába állt. Nincs pénzünk.

— Akkor keressetek megoldást — mondta Nóra nyugodtan. — De ne az én káromra.

— Nóra, könyörgöm…

— Én pedig válaszoltam. Nem. És ez végleges.

Megfordult, és elindult a lépcsőház felé. Gábor utolérte, és megragadta a karját.

— Várj már! Tényleg ennyire szívtelen lettél?

— Engedj el — szólt rá Nóra jeges hangon. — És ne merj engem szívtelenséggel vádolni. Hol volt a te szíved, amikor megcsaltál?

— Az már régen volt…

— Neked régen. Nekem tanulság. Én többé nem vagyok tartalék élettér két ember számára, Gábor. Világos?

— Legalább anyára gondolj. Erzsébet nem tehet arról, ami köztünk történt.

— Valóban nem tehet róla — ismerte el Nóra. — De ettől még nem az én felelősségem. Most már Petra dolga eldönteni, hogyan él együtt az anyáddal. Vagy hogyan nem. Ez a ti családi ügyetek.

— Tehát nemet mondasz?

— Pontosan. Nemet. És kérlek, többé ne gyere ide ilyen kérésekkel.

Nóra belépett a házba, és felment a lakásába. Az ablakból még látta, hogy Gábor jó negyedórán át ott áll az autó mellett, cigarettázik, aztán végül beszáll, és elhajt.

Odabent kávét főzött magának, majd leült az ablak mellé. Lent az udvaron gyerekek bújócskáztak, nevetésük felszállt a nyitott ablakig, és összekeveredett a fák levelei között futó szél susogásával. Egyszerű, nyári délután volt. Olyan, amelyben mindenki a maga gondját viseli, és senki sem más vállára pakolja a saját döntéseinek terhét.

Egy óra múlva megcsörrent a telefonja. Gábor neve villant fel a kijelzőn. Nóra elutasította a hívást, majd ismét letiltotta a számot. Ezután írt neki egy rövid üzenetet ugyanarra a számra: „Ne hívj többé. A válaszom végleges.”

Másnap Nóra eladott egy komplett konyhabútort nyolcszázezer forintért. A jutaléka harminckétezer forint lett. László megszorította a kezét, és azt mondta, ilyen értékesítőt ritkán találni.