— Mint valami kollégiumban — morogta. — Olyan nagy dolog leülni rendesen az asztalhoz?
Most viszont ott ehetett, ahol akart, és úgy, ahogy neki tetszett. A szabadságnak édes íze volt, egészen pontosan epres joghurtíze.
A telefon akkor csörrent meg, amikor Nóra éppen kiöblítette a poharat. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Összeráncolta a homlokát; az efféle hívások többnyire semmi jót nem jelentettek.
— Tessék — szólt bele óvatosan.
— Nóra? — A vonal túlsó végén ismerős férfihang szólalt meg. — Gábor vagyok.
Nóra mozdulatlanná dermedt, kezében a vizes joghurtospohárral. A volt férje. Honnan volt új száma? És egyáltalán miért keresi?
— Mit akarsz? — kérdezte hűvösen.
— Beszélnünk kellene. Találkozhatnánk?
— Nem — vágta rá Nóra. — A bíróságon már mindent megbeszéltünk.
— Nóra, kérlek, hallgass meg… — Gábor most szokatlanul lágyan beszélt, már-már behízelgő hangon. — Tudom, hogy haragszol rám. De van egy gond, amit valahogy meg kell oldani.
— Miféle gond?
— Anyáról van szó. Ideiglenesen szüksége lenne valahol lakni. Tényleg csak pár hónapra.
Nóra letette a poharat az asztalra, és erősebben szorította a telefont. Az anyósa. Erzsébet. Ugyanaz az asszony, aki a házasságuk alatt folyton oktatta őt arról, hogyan kell „rendesen” levest főzni, ágyneműt hajtogatni, és milyen arccal illik várni a munkából hazatérő férjet.
— És ehhez nekem mi közöm? — kérdezte Nóra.
— Hogyhogy mi közöd? Ismered őt. Mindig jól bánt veled.
— Jól bánt velem — ismételte Nóra szárazon. — Csakhogy elváltunk, Gábor. Én már nem tartozom a családodhoz.
— Nóra, könyörgöm… — Gábor elhallgatott, majd nagyot sóhajtott. — Tudom, hogy sokat kérek. De nincs más, akihez fordulhatnék.
— És az új feleséged? — kérdezte Nóra kertelés nélkül.
A vonalban ismét csend támadt. Gábor megköszörülte a torkát.
— Petra… ő nem tudja vállalni. Anyával nem jönnek ki. Egyáltalán nem.
— Értem — mondta Nóra. — Vagyis az új feleségeddel nem tud együtt lakni az édesanyád, de a régivel igen. Milyen kényelmes megoldás.
— Ne fogalmazz így — kérte Gábor, és egy pillanatra elakadt a szava.
— Anyám tényleg rendes asszony — mondta végül Gábor. — Csak egyszerűen nem illenek össze a természetük.
Nóra az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Odalent egy tíz év körüli kisfiú labdát rugdosott, az édesanyja pedig a padon ült, könyvvel a kezében. Nyári, hétköznapi jelenet volt: nyugodt, rendezett élet, amelyben nem mások gondjai diktálják a ritmust.
— Nóra, hallasz még? — kérdezte Gábor.
— Hallak.
— Legalább gondold át, kérlek. Nem zavarna téged. Erzsébet mindig tapintatos volt, ezt te is tudod.
— Tapintatos — ismételte Nóra halkan. — Arra gondolsz, amikor naponta elmagyarázta, hogy a tányérokat sem tudom rendesen elmosni?
— Csak segíteni akart…
— Gábor — vágott közbe Nóra. — A válaszom nem. Végleges. Nem vagyok menedékhely a rokonaid számára.
— Nóra, könyörgöm, légy már emberséges! — Gábor hangja élesebbé vált. — Hová menjen? Az utcára?
— Nem tudom. Talán kérdezd meg Petrától, miért képtelen egy fedél alatt élni az édesanyáddal.
— Petra hogy jön most ide? — csattant fel Gábor ingerülten.