— Mint valami kollégiumban — morogta. — Olyan nagy dolog leülni rendesen az asztalhoz?

Most viszont ott ehetett, ahol akart, és úgy, ahogy neki tetszett. A szabadságnak édes íze volt, egészen pontosan epres joghurtíze.

A telefon akkor csörrent meg, amikor Nóra éppen kiöblítette a poharat. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Összeráncolta a homlokát; az efféle hívások többnyire semmi jót nem jelentettek.

— Tessék — szólt bele óvatosan.

— Nóra? — A vonal túlsó végén ismerős férfihang szólalt meg. — Gábor vagyok.

Nóra mozdulatlanná dermedt, kezében a vizes joghurtospohárral. A volt férje. Honnan volt új száma? És egyáltalán miért keresi?

— Mit akarsz? — kérdezte hűvösen.

— Beszélnünk kellene. Találkozhatnánk?

— Nem — vágta rá Nóra. — A bíróságon már mindent megbeszéltünk.

— Nóra, kérlek, hallgass meg… — Gábor most szokatlanul lágyan beszélt, már-már behízelgő hangon. — Tudom, hogy haragszol rám. De van egy gond, amit valahogy meg kell oldani.

— Miféle gond?

— Anyáról van szó. Ideiglenesen szüksége lenne valahol lakni. Tényleg csak pár hónapra.

Nóra letette a poharat az asztalra, és erősebben szorította a telefont. Az anyósa. Erzsébet. Ugyanaz az asszony, aki a házasságuk alatt folyton oktatta őt arról, hogyan kell „rendesen” levest főzni, ágyneműt hajtogatni, és milyen arccal illik várni a munkából hazatérő férjet.

— És ehhez nekem mi közöm? — kérdezte Nóra.

— Hogyhogy mi közöd? Ismered őt. Mindig jól bánt veled.

— Jól bánt velem — ismételte Nóra szárazon. — Csakhogy elváltunk, Gábor. Én már nem tartozom a családodhoz.

— Nóra, könyörgöm… — Gábor elhallgatott, majd nagyot sóhajtott. — Tudom, hogy sokat kérek. De nincs más, akihez fordulhatnék.

— És az új feleséged? — kérdezte Nóra kertelés nélkül.

A vonalban ismét csend támadt. Gábor megköszörülte a torkát.

— Petra… ő nem tudja vállalni. Anyával nem jönnek ki. Egyáltalán nem.

— Értem — mondta Nóra. — Vagyis az új feleségeddel nem tud együtt lakni az édesanyád, de a régivel igen. Milyen kényelmes megoldás.

— Ne fogalmazz így — kérte Gábor, és egy pillanatra elakadt a szava.

— Anyám tényleg rendes asszony — mondta végül Gábor. — Csak egyszerűen nem illenek össze a természetük.

Nóra az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Odalent egy tíz év körüli kisfiú labdát rugdosott, az édesanyja pedig a padon ült, könyvvel a kezében. Nyári, hétköznapi jelenet volt: nyugodt, rendezett élet, amelyben nem mások gondjai diktálják a ritmust.

— Nóra, hallasz még? — kérdezte Gábor.

— Hallak.

— Legalább gondold át, kérlek. Nem zavarna téged. Erzsébet mindig tapintatos volt, ezt te is tudod.

— Tapintatos — ismételte Nóra halkan. — Arra gondolsz, amikor naponta elmagyarázta, hogy a tányérokat sem tudom rendesen elmosni?

— Csak segíteni akart…

— Gábor — vágott közbe Nóra. — A válaszom nem. Végleges. Nem vagyok menedékhely a rokonaid számára.

— Nóra, könyörgöm, légy már emberséges! — Gábor hangja élesebbé vált. — Hová menjen? Az utcára?

— Nem tudom. Talán kérdezd meg Petrától, miért képtelen egy fedél alatt élni az édesanyáddal.

— Petra hogy jön most ide? — csattant fel Gábor ingerülten.