„Kettő legyen. Biztosra akarok menni” Nóra határozottan mondta, majd magára zárta az ajtót és először igazán mély csendet érzett
Végre biztonságos, meleg, megérdemelt új kezdet.
A lakatos a kulcsaival nagyjából fél óra múlva érkezett meg. Nóra a folyosón várakozott, vállát a falnak támasztotta, és némán figyelte, ahogy a mester szétszedi a bejárati ajtó régi zárszerkezetét. Amikor az elhasználódott belső rész végül a férfi tenyerébe került, valami benne is halkan átkattant. Talán pontosan ezt nevezik felszabadulásnak azok, akik már túljutottak egy váláson.
— Jó minőségű zárat választott — jegyezte meg a szakember, miközben próbára illesztette az új betétet. — Megbízható darab. Szeretne mellé még egy hevederzárat is?
— Igen — felelte Nóra habozás nélkül. — Kettő legyen. Biztosra akarok menni.
A férfi bólintott, aztán nekilátott a munkának. Nóra közben bement a szobába. Az asztalon ott hevertek a válási papírok. Az útlevelébe még nem került pecsét, de a bírósági határozatot már kézhez kapta. Minden szabályosan, tisztán, törvényesen zajlott. Nem maradt utánuk közös hitel, sem megosztandó vagyon. A lakást Nóra a nagymamájától örökölte két évvel az esküvő előtt, így ezen sem kellett vitázni.
Gábor akkoriban még gúnyolódott ezen az öreg házban lévő, egyszobás kis lakáson.
— Jobban járnál, ha eladnád, és vennénk valami rendesebbet — mondogatta a férje. — Újabb környéken, normális alaprajzzal.
Most viszont éppen ez a lakás jelentette Nóra számára a menedéket. Harmincnyolc négyzetméter, amely csak az övé volt. Egy hely, ahol senki nem parancsolgat, nem szól bele abba, mit néz a tévében, és nem hagy mosatlan tányérokat a mosogatóban.
— Elkészült — szólt ki a lakatos. — Próbálja ki.
Nóra átvette az új kulcsokat, és egymás után többször is elfordította őket a zárakban. Az ajtólap finoman kattant, amikor bezáródott. Ettől a pillanattól kezdve ide senki nem léphetett be az ő engedélye nélkül.
— Köszönöm — mondta, majd kifizette a mestert.
Amikor a lakatos mögött becsukódott az ajtó, Nóra nekidőlt háttal, és lehunyta a szemét. Csend volt. Az elmúlt fél évben először igazi, mély csend. Nem hallatszott Gábor szüntelen telefonálása, nem zúgott a televízió, amelyet a férje reggeltől estig bekapcsolva tartott.
Nóra odament az ablakhoz, és teljesen kitárta. A júliusi levegő beáramlott a szobába, magával hozva a szomszéd udvaron virágzó hársfák illatát. Lent valahol gyerekek játszottak, hangjuk összekeveredett a távolabbi utcáról beszűrődő autók morajával. Egyszerű nyári zajok voltak ezek, olyanok, amelyek korábban elvesztek a családi zűrzavarban.
A konyhában, a hűtőben mindössze egy joghurt és egy csomag túró árválkodott. Nóra kinyitotta az ajtót, egy ideig szemügyre vette a szerény készletet, aztán elmosolyodott. Gábor folyton azt hajtogatta, hogy ebben a lakásban soha nincs rendes étel. Mostantól azonban csak azt fogja megvenni, amit ő maga kíván. Nem lesz több felvágott, amit a férje minden reggelihez követelt. Nem lesz heti háromszor vacsorára félkész gombóc vagy mirelit tészta sem.
Kivette a joghurtot, felnyitotta, és az ablak mellett állva közvetlenül a pohárból kanalazni kezdte. Régen Gábor mindig fintorgott, ha ilyesmit látott.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz