— Senki sem győzött, Nóra. Csak… egyszerűen belefáradtam abba, hogy két tűz között őrlődöm.

— Én meg abba fáradtam bele, hogy újra és újra bizonygatnom kell: jogom van felnőtt emberként dönteni a saját életemről!

— Nem tudnád még egyszer átgondolni? Anya nem kér olyan sokat. Csak azt szeretné, ha rábíznád az ügyintézést…

— Gábor, ha még mindig nem érted, hogy itt nem a lakásról van szó, hanem elvekről, akkor tényleg van min gondolkodnunk. Például azon, hogy van-e egyáltalán közös jövőnk.

A vonal túlsó végén hosszú csend támadt.

— Szeretlek, Nóra — mondta végül Gábor halkan.

— Én is szeretlek. De a szeretet nem merül ki abban, hogy kimondjuk. Tettek is kellenek hozzá. A te tetteid pedig azt mutatják, hogy az anyád mellé álltál.

— Én nem választottam senkit!

— Odaköltöztél hozzá. Ennél világosabb döntés nem is kell.

Nóra letette a telefont. Belül ürességet érzett, mintha valaki mindent kisöpört volna belőle. A nagymama lakása, amelynek támasznak kellett volna lennie, lassan a házasságuk legnagyobb repedésévé vált.

Eltelt egy hét. Gábor nem jött haza. Csak néhány holmit vitt el, akkor is akkor, amikor Nóra nem tartózkodott otthon. Közös ismerősöktől jutott vissza hozzá, hogy Mária mindenhol azt meséli: milyen hálátlan menye van, aki képes volt szétverni a családot egy ingatlan miatt.

Nóra nem magyarázkodott. Tudta, mi történt valójában, és ez elég volt neki.

Újabb hét múlva megérkeztek a lakással kapcsolatos hivatalos iratok. Nóra sokáig forgatta őket a kezében. Egy pillanatra átfutott rajta a kérdés: megérte? Egy lakás a család ellen?

Aztán eszébe jutott Mária arca a közjegyző irodájában. Az a magabiztos, fölényes tekintet, amellyel természetesnek vette, hogy más tulajdonáról rendelkezhet. Eszébe jutott Gábor is, aki még csak meg sem próbált kiállni mellette.

Nem. Ez soha nem csupán a lakásról szólt. Arról szólt, hogy joga van önmagának maradni. Hogy hozhat saját döntéseket. Hogy élhet úgy, ahogyan ő akar.

Ekkor megszólalt a telefon. Ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.

— Tessék?

— Nóra? Eszter vagyok, Gábor unokatestvére.

— Igen, hallgatlak.

— Szeretnék elmondani neked valamit. Mária néniről. Arról, hogyan üldözte el annak idején Gábor első feleségét.

Nóra lassan leült.

— Első feleségét? Gábor már volt házas?

— Igen. Úgy öt éve. Nem tartott sokáig. A lány nem bírta elviselni az állandó ellenőrzést. Mária néni minden fillérről elszámolást követelt, minden lépését figyelte, mindenbe beleszólt. Petra végül egyszerűen elmenekült. Gábor akkor is visszament az anyjához. Nem sokkal később elváltak.

— Miért mondod ezt el nekem?

— Mert sajnállak. Rendes ember vagy. És mert Mária néni már most új menyasszonyjelöltet nézeget Gábornak. Az egyik barátnője lányát. Olyat, aki kényelmes, csendes és engedelmes.

Nóra megköszönte, majd letette. Tehát nem ő volt az első. És minden jel szerint nem is ő lett volna az utolsó.

Aznap este Gábor megjelent. Beesett arcú volt, borostás, fáradtnak látszott.

— Bemehetek?

— Gyere be. Ez a te otthonod is.

Leült a kanapé szélére, mintha vendég volna egy idegen lakásban.