Nóra becsapta maga mögött az ajtót. A mellkasa nehéz volt, mintha kő nyomta volna, mégis tisztán érezte: nem engedhet. Ha most meghátrál, Mária onnantól kezdve mindent megpróbál majd a kezébe venni.

Otthon Gábor nem várta. Csak késő este érkezett meg, bizonytalan léptekkel, alkohol szagát hozva magával.

— Hol voltál? — kérdezte Nóra.

— A barátaimmal. Beszélgettünk… az életről.

— És mire jutottatok?

Gábor keserűen felnevetett.

— Szerintük papucs vagyok. Hagytam, hogy a nők ide-oda rángassanak.

Nóra fáradtan sóhajtott.

— Gábor, senki nem rángat téged. Csak arról van szó, hogy mindenkinek vannak határai, amelyeket tiszteletben kell tartani.

— Anya mondta, hogy nála jártál.

— Igen. És közölte velem, hogy ha nem adom át neki a lakást, te őt fogod választani.

Gábor leült a kanapéra, két kezébe temette az arcát.

— Én nem akarok választani! Miért kellene döntenem az anyám és a feleségem között?

— És nekem miért kellene odaadnom az örökségemet az édesanyádnak?

— Mert család vagyunk!

— Te és én vagyunk egy család. Az anyád az anyád. Neki megvan a saját élete, nekünk pedig a miénk.

— Nekem anya is család!

— Ezt nem vitatom. De attól még nem rendelkezhet a mi életünk felett.

Gábor felemelte rá kimerült tekintetét.

— Nóra, szeretlek. De anya… ő mindig ott volt mellettem. Mindig segített. Nem tudok csak úgy hátat fordítani neki.

— Nem is ezt kérem. Azt szeretném, ha megvédenéd azt, ami kettőnké. A mi érdekeinket, Gábor. Nem az övéit.

— És ha a mi érdekeink egybeesnek az övéivel?

— Miben esnének egybe? Abban, hogy elvegyék tőlem a lakásomat?

— Nem elvenni akarja, hanem ésszerűen hasznosítani!

— Ez az én lakásom. Az én örökségem. Én döntöm el, mit kezdek vele.

Gábor felállt, kissé megingott, aztán ingerülten végigsimított az arcán.

— Tudod mit? Elegem van. Belefáradtam ezekbe a vitákba, ebbe az állandó harcba. Anyának igaza van: régen más voltál. Lágyabb. Kedvesebb.

— Régen senki nem próbálta meg kicsavarni a kezemből az örökségemet.

— Senki nem akarja kicsavarni! Csak segíteni próbálunk!

— A segítséget nem erőszakkal nyomják az emberre. Felajánlják. És ha a másik nemet mond, akkor békén hagyják. Nem pedig válással riogatják.

— Senki nem beszélt válásról…

— Az édesanyád elég világosan célozgatott rá.

Gábor a fejét csóválta.

— Csak feldúlt. Megbántottad őt.

— Én bántottam meg őt? Én? Gábor, ő jött ide felosztani az én örökségemet. Szerinted itt ki sértett meg kit?

— Jó, elég. Aludni megyek. Reggel majd beszélünk.

De reggel nem lett beszélgetés. Gábor korán elment, és csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Anyához mentem. Gondolkodnom kell.”

Nóra sokáig ült a papírlappal a kezében. A betűk egyszerűek voltak, mégis úgy hatottak rá, mint egy ítélet. Megértette: ez már nem csak egy vita. Ez valaminek a kezdete — vagy inkább a vége. Mária talán pontosan tudta, mit mond. A fia valóban őt választotta.

Este megcsörrent a telefon. Gábor hívta.

— Nóra, egy ideig anyánál maradok — mondta tompa hangon. — Kell egy kis idő.

— Mire kell idő?

— Hogy átgondoljam az egészet. Hogy kitaláljam, hogyan tovább.

— Vagyis az anyád győzött?