Gábor félretolta a tányérját.

— Tudod mit? Elegem van ezekből a veszekedésekből. Anyának igaza van. Valahogy megváltoztál. Régen meghallgattad az idősebbeket, tiszteletben tartottad a véleményüket.

— Most is tisztelem őket. De a tisztelet nem azt jelenti, hogy vakon engedelmeskedem!

— Senki nem kéri, hogy vakon engedelmeskedj!

— Nem? Akkor mégis mit vártok tőlem? Hogy adjam át a lakást, és közben mosolyogva mondjak köszönetet?

Gábor felállt az asztaltól.

— Elmegyek sétálni. Gondolkodnom kell.

Azzal magára hagyta Nórát. Az asszony mozdulatlanul ült a kihűlő vacsora mellett, és úgy érezte, valami nehéz, hideg súly telepszik a mellkasára. Lehetséges volna, hogy ez a lakás darabokra töri a házasságukat?

Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Mária neve jelent meg.

Nóra néhány másodpercig csak nézte a képernyőt. Végül mégis felvette.

— Tessék.

— Nóra, beszélnünk kell — szólalt meg Mária. — Gábor nélkül.

— Miről?

— A jövőtökről.

— Gyere el hozzám holnap munka után — mondta Mária.

— Miért?

— Mert szeretnék elmagyarázni neked néhány dolgot. Gáborról. A családunkról. Arról, nálunk hogyan szokás intézni az ilyesmit.

Nóra egy darabig nem válaszolt. A csendben csak a saját lélegzetét hallotta.

— Rendben — mondta végül. — Elmegyek.

Másnap az irodában ülve képtelen volt a számokra figyelni. A táblázatok sorai összefolytak a szeme előtt, a fejében pedig újra és újra Mária hangja visszhangzott. Mit akarhat még mondani? Milyen újabb érvet, milyen rejtett fenyegetést tartogat?

Munka után mégis elindult hozzá. Mária ajtót nyitott, az arca szinte kifejezéstelen volt, mintha előre begyakorolta volna, hogy semmit se áruljon el magából. Szó nélkül bevezette Nórát a nappaliba.

— Kérsz teát?

— Nem, köszönöm. Inkább térjünk rögtön a lényegre.

Mária leült vele szemben, összekulcsolta a kezét az ölében, és hosszan nézte.

— Nóra, tudom, hogy fiatal vagy, céltudatos, és azt hiszed, mindent egyedül is meg tudsz oldani. De vannak dolgok, amelyeket nem látsz át.

— Például?

— Például azt, hogy Gábor mennyire kötődik hozzám. Nem csak anyagilag, bár az sem mellékes. Érzelmileg is. Mindig szüksége volt a jóváhagyásomra. Soha nem tudott igazán nélkülem dönteni.

Nóra homloka összerándult.

— Mire akar kilyukadni?

— Arra, hogy ha továbbra is így viselkedsz, ha engem ellenfélnek tekintesz, Gábor végül mellettem fog állni. Ő mindig engem választ.

— Ez most fenyegetés?

— Figyelmeztetés — javította ki Mária nyugodtan. — És hidd el, jó szándékból mondom. Megtarthatod a lakásodat, a büszkeségedet, a függetlenségedet. Csak közben elveszítheted a férjedet.

Nóra felállt. A hangja remegett, de nem a félelemtől, hanem a visszafojtott indulattól.

— Tudja mit? Ha Gábor képtelen dönteni a felesége és az anyja között, ha nem tud önálló emberként viselkedni, akkor talán nekem sincs szükségem ilyen férjre.

Mária szája gúnyos mosolyra húzódott.

— Nagyon bátor mondatok. Majd meglátjuk, mit mondasz akkor, amikor egyedül maradsz. Lesz lakásod, igen. Csak éppen senkid nem lesz benne.

— Inkább legyek egyedül, mint hogy maga irányítsa az életemet.