Amikor végre minden aláírás és formaság a helyére került, kiléptek a közjegyzői iroda épületéből. Odakint apró, szürke eső permetezett.
— Menjünk haza — mondta Gábor halkan.
— Biztos nem lesz ellene kifogása édesanyádnak? — kérdezte Nóra keserűen. — Vagy lehet, hogy közben már a mi lakásunkat is a nevére íratta?
— Nóra, elég legyen! — csattant fel Gábor. — Ő csak segíteni akart!
— Segíteni abban, hogy elvegyék tőlem az örökségemet!
Beszálltak az autóba. Gábor beindította a motort, de nem indult el azonnal. A kormányra tette a kezét, és maga elé meredt.
— Tudod, egyszerűen nem értelek. Anya egész életemben mellettem állt. Mindig tudta, mi a helyes, és jó tanácsokat adott. Miért nem tudsz legalább egy kicsit megbízni benne?
Nóra lassan felé fordult.
— Azért, mert ez az én életem, Gábor. Az én örökségem. Az én döntésem. Az anyád mondhat véleményt, de nem dönthet helyettem.
— De hát nem is dönt helyetted…
— Nem? Akkor mit keresett a közjegyzőnél? Csak nézelődni jött?
Gábor nem felelt. Végül elindultak, és az utat hazáig szinte teljes némaságban tették meg. Mindketten a saját gondolataikba zárkóztak.
Otthon Nóra egyenesen a konyhába ment, hogy vacsorát készítsen. Gábor a nappaliban nyitotta fel a laptopját, mintha dolgozni akarna, de képtelen volt összeszedni a figyelmét. A gondolatai egymásba gabalyodtak.
A telefonja megcsörrent. Az anyja hívta.
— Gáborkám, mi történt végül?
— Mindent a saját nevére íratott.
— Sejtettem! — fakadt ki Mária. — Önző nő! Csak magára gondol!
— Anya, ez mégiscsak az ő öröksége…
— Ó, szóval már te is ellene vagy annak, amit mondok? Én egész életemben érted dolgoztam, mindent miattad csináltam, te pedig…
— Nem vagyok ellened, csak…
— Csak a feleséged teljesen összezavart! Ugye te is látod, hogy rosszul gondolkodik? Egy lakásnak a család érdekét kellene szolgálnia, nem üresen állnia!
— Lehet, hogy majd ő maga is ki akarja adni…
— Ő? Ugyan már! Fogalma sincs az ilyesmiről. Talál majd valami csalókat, azok átverik, lelakják a lakást, aztán nézhettek!
Gábor némán hallgatta az anyja panaszos, egyre indulatosabb mondatait, és érezte, ahogy tompa fájdalom kezd lüktetni a halántékában.
Nóra a tűzhely mellett állva elkapott néhány foszlányt a beszélgetésből. A szíve összeszorult. Tényleg nem látja Gábor, hogy az anyja nem segíteni akar, hanem rátenni a kezét arra, ami nem az övé?
A vacsora is szótlanul telt. Gábor a villájával piszkálta az ételt, Nóra pedig gépiesen rágott, anélkül hogy érezte volna az ízeket.
— Nem beszélnél anyámmal? — törte meg végül Gábor a csendet. — Mondjuk… bocsánatot kérhetnél tőle.
Nóra értetlenül emelte rá a tekintetét.
— Bocsánatot? Miért?
— Hát… amiért elutasítottad a segítségét. Meg azért a hangnemért.
— Gábor, az anyád kész tervvel érkezett a közjegyzőhöz, hogy megszerezze a lakásomat. És ezek után nekem kellene bocsánatot kérnem?
— Nem megszerezni akarta, hanem segíteni kezelni!
— Nevezheted bárhogyan, a lényegen nem változtat. Azt akarta, hogy a lakás az ő nevére kerüljön. Ez tény.
— A mi érdekünkben!
— Kiknek a mi érdekében? Engem senki nem kérdezett meg!