— Ha úgy döntök, én magam is ki tudom adni!

— De te dolgozol — jegyezte meg az anyósa simulékonyan. — Mikor lenne időd bérlőkkel foglalkozni? Én viszont nyugdíjas vagyok, ráérek. Ráadásul tapasztalatom is van, húsz évet húztam le közös képviseleti munkában.

Nóra a férjére nézett, támogatást keresve, de Gábor szemében csak azt látta, hogy mielőbb túl akar lenni ezen a kellemetlen jeleneten.

— Gábor, te tényleg úgy gondolod, hogy át kellene adnom a lakást az anyádnak?

A férfi zavarba jött, és néhány pillanatig a szavakat kereste.

— Nem átadni… inkább csak rábízni a kezelését. Anya biztosan nem akar rosszat.

Ez a mondat volt az utolsó csepp a pohárban. Nóra a közjegyző felé fordult.

— Kérem, mondja meg, mire van szükség ahhoz, hogy az örökséget kizárólag az én nevemre jegyezzék be?

— A szokásos iratokra. Halotti anyakönyvi kivonatra, végrendeletre, ha van, valamint a lakás dokumentumaira…

— Minden nálam van. Akkor intézzük el most.

Mária arca egy pillanat alatt vörösre váltott.

— Hogy érti azt, hogy intézzük el? Hiszen megegyeztünk!

— Mi semmiben sem egyeztünk meg! Ön és Gábor döntöttek valamit a hátam mögött, aztán kész tények elé akartak állítani!

— Nóri, kérlek, ne így fogd fel — mondta Gábor könyörgő hangon. — Anya csak jót akar…

— Kinek akar jót? Nekem? Vagy inkább saját magának?

Az anyósa felállt, és arcára ismét az a mélyen sértett kifejezés ült ki.

— Úgy látom, rám itt már nincs szükség. Gáborkám, gyere. Hadd boldoguljon a feleséged egyedül az örökségével. Csak aztán ne panaszkodjon, ha minden rosszul alakul.

Mária az ajtó felé indult, Gábor azonban ülve maradt. Látszott rajta, hogy szinte kettészakítja a felesége és az anyja közötti feszültség.

— Gábor, jössz már? — Mária hangja hirtelen keménnyé vált.

— Anya, talán várhatnánk egy kicsit — szólalt meg bizonytalanul Gábor. — Nóra most nagyon zaklatott, a nagymamája épp csak meghalt.

— Ha valaki ilyen lelkiállapotban hoz meg komoly döntéseket, az már az ő felelőssége — vágta rá Mária hidegen. — Én megtettem, amit kellett: felajánlottam a segítségemet. Hogy valaki ezt hálátlansággal viszonozza, az nem az én lelkiismeretemet terheli.

Ezzel sarkon fordult, és távozott. Gábor tanácstalanul nézett a feleségére.

— Nóra, ezt most muszáj volt? Anya nagyon megbántódott.

— És szerinted én nem? — Nóra hangja remegett a visszafojtott indulattól. — A hátam mögött akarjátok eldönteni, mi legyen az örökségemmel!

— Mi csak lehetőségekről beszélgettünk…

— Nélkülem! Az én lakásomról tárgyaltatok úgy, hogy engem meg sem kérdeztetek!

A közjegyző óvatosan köhintett.

— Talán érdemesebb lenne ezt otthon megbeszélniük. Az iratok rendezésére később is sort keríthetünk.

Nóra határozottan megrázta a fejét.

— Nem. Most szeretném elintézni. Mielőtt még valaki rábeszélne, hogy adjam át másnak azt, ami rám maradt.

A következő egy óra nyomasztó csendben telt. Gábor a sarokban ült, a telefonját bámulta, és időről időre válaszolt az anyja üzeneteire. Nóra közben lépésről lépésre kitöltötte a szükséges papírokat, és minden erejével igyekezett nem arra gondolni, milyen beszélgetés vár majd rájuk otthon.