– Mária, meg kell etetnem.

– Persze, persze – mondta az anyósa. – Csak ne tartson sokáig, mert különben elmegy az egész nap, és semmire sem jutunk.

Eszter megetette Benedeket, majd tiszta pelenkát adott rá. A kisfiú fáradt volt, álmosan pislogott, de a poros levegőben, a felújítás szagával átitatott járókában sehogy sem tudott elaludni. Eszter a karjába vette, ringatta egy darabig, és halkan dúdolni kezdett neki.

– Na, máris elfáradtál? – kérdezte Mária, mintha csak tréfálkozna. – Azt hittem, a fiatal anyukák jobban bírják a strapát.

Eszter visszafektette a kisfiút a járókába, és újra nekilátott a konyhának. A maradék panelek már valamivel könnyebben tisztultak; a keze megszokta a mozdulatot, tudta, hol kell erősebben dörzsölni. De a java még hátravolt: az ablakok, a fürdőszoba, aztán az egész lakás padlója.

Az ablakok siralmas állapotban voltak. Alapozó csíkjai húzódtak végig az üvegen, a festőszalag ragacsos nyomai odaszáradtak a keretekre, és több helyen apró festékcseppek keményedtek rá a felületre. Eszter előhozta a kamrából a fellépőt, felállt rá, egyik kezében szivaccsal, a másikban ablaktisztítóval.

– Azért vigyázz, le ne ess – szólt oda Mária, miközben kényelmesen elhelyezkedett a fotelben egy csésze teával. – Még a végén kórházba kerülsz.

Eszter karja hamar sajogni kezdett a magasba nyújtott mozdulatoktól, a dereka pedig tiltakozott a kényelmetlen testtartás ellen. Benedek közben megint sírdogálni kezdett a járókában. Eszter lemászott a fellépőről, és odalépett hozzá. A kisfiú felé nyújtotta a karját, egyértelműen azt akarta, hogy vegyék fel.

– Benedek, drágám, bírd ki még egy kicsit – suttogta Eszter. – Anya mindjárt végez.

De tudta, hogy ez nem igaz. A befejezés még nagyon messze volt.

Mária eközben már a következő feladatokat sorolta magában, mintha egy egész brigád állna rendelkezésére.

– Ha az ablakok megvannak, a fürdőt kell rendesen kisúrolni. A munkások úgy összekenték a csempét, hogy borzalom. A vécét is, a kádat is. Aztán jöhet a felmosás mindenhol.

Eszter csak bólintott, fel sem emelte a fejét. A szája kiszáradt, szomjas volt, de nem mert megállni. Az idő fogyott, a munka viszont egyáltalán nem lett kevesebb.

A fürdőszobában még rosszabb látvány fogadta. A csempéket szürke cementporos fátyol borította, a fugák közé apró habarcsdarabok szorultak. Eszter letérdelt a hideg padlóra, és egyesével kezdte átdörzsölni a lapokat.

Benedek ekkor már teli torokból sírt. Eszter felállt, lemosta a kezéről a vegyszert, és a fiához sietett. Karba vette, finoman ringatta. A kisfiú lassan megnyugodott, arcát az anyja vállába fúrta.

– Most meg abbahagytad a munkát? – húzta össze a száját Mária. – Hadd sírjon egy kicsit, majd elhallgat.

– Mária, szüksége van rám. Elfáradt, és haza akar menni.

– Ugyan mitől fáradt volna el? Ül a járókában, semmi dolga. Régen bepólyálták a gyerekeket jó szorosan, lefektették őket, aztán csendben voltak egész nap. Most meg mindenki úgy bánik velük, mintha porcelánból lennének.

Eszter végül Benedekkel a karján ment vissza a fürdőbe. Egy kézzel dolgozni ügyetlen és lassú volt, de nem volt szíve újra otthagyni a kisfiút a járókában. Benedek görcsösen kapaszkodott az anyja pólójába, néha még fel-felszipogott.