— Ugyan miből fizessem ki? Nyugdíjas vagyok.

— Akkor kérje meg Rékát. Van fizetése, talán belefér neki, hogy az édesanyjának kifizessen egy nagytakarítást.

A beszélgetés hideg, rövid elköszönéssel zárult. Eszter letette a telefont, és meglepő módon nem bűntudatot érzett, hanem megkönnyebbülést. Hosszú idő óta először mondott nemet az anyósának úgy, hogy nem kezdett mentegetőzni, nem magyarázkodott, és nem próbálta bizonygatni, miért jogos a döntése.

Néhány nap múlva hangüzenet érkezett Ilona asszonytól. A hangja sértődött volt, minden szavában ott bujkált a szemrehányás.

— Eszter, én persze megértem, hogy neked is megvannak a dolgaid. De én tényleg rád számítottam. Réka azt mondja, fáj a háta, nem tud hajolgatni. Te pedig nekem szinte olyan vagy, mintha a lányom lennél, azt hittem, segítesz. Így azért nem túl szép, amit csinálsz.

Eszter kétszer is végighallgatta az üzenetet. Aztán mély levegőt vett, és választ rögzített.

— Ilona asszony, én nem a lánya vagyok, hanem a menye. A családi segítséget pedig nem lehet mindig egyetlen emberre terhelni, igazságosan kellene elosztani minden gyerek között. Ha Rékának fáj a háta, akkor béreljen fel valakit. Én nem vagyok készenlétben tartott kisegítő, akire bármikor rá lehet sózni mások munkáját.

Keményre sikerült az üzenet, de minden szava igaz volt. Eszter sokáig nézte a küldés gombot, mielőtt végül rányomott. Elég volt abból, hogy mindenkinek kényelmes megoldás legyen.

Aznap este Márk komor arccal ért haza a munkából.

— Anyám telefonált. Azt mondta, nagyon durván válaszoltál neki.

— Nem durva voltam, hanem őszinte.

— Egy normális asszony ilyenkor csendben segít, és nem csinál jelenetet.

Eszter letette az éjjeliszekrényre a könyvet, amelyet lefekvés előtt olvasott, majd lassan a férje felé fordult.

— Márk, te jártál egyáltalán anyád lakásában a felújítás óta?

— Nem. Miért?

— Láttad, milyen állapotban van minden? El tudod képzelni, mekkora munka kitakarítani?

— Hát takarítás. Nem kell túlgondolni.

— Nyolc órán át súrolni a festéknyomokat, kaparni a vakolatot, törölni az építési port minden felületről. Közben ott van melletted egy egyéves gyerek, aki fáradt, nyűgös, sír, és rosszul viseli a levegőtlen lakást. Szerinted ez így rendben van?

Márk elhallgatott. Megvakarta a tarkóját, és már nem tűnt olyan biztosnak magában.

— Lehet, hogy tényleg több volt ez, mint gondoltam.

— Márk, az édesanyádnak van egy lánya. Réka felnőtt, egészséges nő, boltban dolgozik, és a szomszéd kerületben lakik. Miért természetes az, hogy minden segítség végül rajtam csattan?

— Nem tudom. Anya mindig téged hív.

— Mert én eddig hallgattam, és megcsináltam. Réka viszont tud nemet mondani.

— Akkor talán tényleg takarítónőt kellene hívni anyának. Pénze nincs rá, de besegíthetnénk.

— Lehet róla szó. Csak nem úgy, hogy megint kizárólag én állom a cechet, akár pénzben, akár munkában. Réka fizetése magasabb, mint az én gyedem.

Márk lassan bólintott. Látszott rajta, hogy kezdte belátni, a feleségének igaza van.

— Jó. Beszélek anyával. És elmondom neki, hogy én sem láttam tisztán a helyzetet.