— Máris elfáradtál? — kérdezte Ilona asszony félig tréfás, félig csípős hangon. — Azt hittem, a fiatal anyák jobban bírják a strapát.

Eszter visszafektette a kisfiút a járókába, majd ismét a konyhába ment. A megmaradt falpanelek most már gyorsabban tisztultak, a keze időközben ráállt a mozdulatokra. Csakhogy a munka java még hátravolt: az ablakok, a fürdőszoba, aztán az egész lakás padlója.

Az ablakok állapota rémes volt. Az üvegen alapozó csíkjai húzódtak, a kereten ragasztószalag nyomai maradtak, itt-ott beszáradt festékpöttyök kapaszkodtak a felületbe. Eszter előhozta a kamrából a létrát, felmászott rá, egyik kezében szivacs, a másikban ablaktisztító.

— Vigyázz azért, nehogy leess — szólt oda Ilona asszony, aki közben kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben, teáscsészével a kezében. — Még a végén kórház lesz belőle.

Eszter karja sajgott attól, hogy hosszú percekig a magasba kellett nyújtania, a dereka pedig lüktetett a kényelmetlen testtartástól. Benedek megint nyöszörögni kezdett a járókában. Eszter lemászott a létráról, és odalépett hozzá. A kisfiú felé nyújtotta a karját, egyértelműen azt akarta, hogy vegye fel.

— Benedek, kérlek, bírd ki még egy kicsit. Anya mindjárt végez.

De maga is tudta, hogy ez nem igaz. A befejezés még nagyon messze volt.

Ilona asszony eközben már a következő tennivalókat sorolta magában, majd hangosan is.

— Az ablakok után a fürdőt kell rendesen kisikálni. A munkások úgy összekenték a csempét, hogy borzalom. A vécét is, a kádat is. A végén pedig fel kell mosni az egész lakásban.

Eszter csak bólintott, fel sem nézett. A szája kiszáradt, ivott volna pár korty vizet, de nem mert megállni. Az idő szaladt, a feladatok pedig mintha egyáltalán nem fogytak volna.

A fürdőszobában még lehangolóbb látvány fogadta. A csempét szürkés cementporos fátyol borította, a fugákba apró habarcsdarabok szorultak. Eszter letérdelt, és egyenként kezdte átdörzsölni a lapokat.

Benedek ekkor már hangosan sírt. Eszter felállt, kezet mosott, visszament hozzá, a karjába vette és ringatni kezdte. A kisfiú lassan elcsendesedett, arcát az anyja vállába fúrta.

— Most meg félbehagytad? — húzta össze a száját Ilona asszony. — Ha sír egy kicsit, majd abbahagyja.

— Ilona asszony, neki most rám van szüksége. Benedek elfáradt, haza szeretne menni.

— Ugyan mitől fáradt volna el? Ül a járókában, ennyi az egész. Régen bepólyálták a gyerekeket jó szorosan, lefektették őket, aztán egész nap csendben voltak. Most meg úgy bánnak velük, mintha porcelánból lennének.

Eszter végül Benedekkel a karján tért vissza a fürdőbe. Egy kézzel takarítani ügyetlen és lassú munka volt, de nem volt szíve újra a járókában hagyni. A kisfiú belekapaszkodott az anyja pólójába, néha még fel-felszipogott.

Délután négy óra körülre a fürdőszoba végre elkészült. A csempe tisztán csillogott, a szaniterek vakító fehéren fénylettek. Ám a padlók az egész lakásban még érintetlenül várták.

— Na, így már mindjárt más! — állapította meg Ilona asszony, mintha ő maga is komoly részt vállalt volna a munkából. — Most jöhet a felmosás. A szegélylécekről se feledkezz meg.