Márk mozdulatlanná dermedt. Az ajka szinte kifehéredett.

— Semmit sem fogsz tudni bizonyítani. Semmit. Anya beteg. Magas a vérnyomása, a szíve sincs rendben. Ha történik vele valami, az a te lelkeden fog száradni. Érted ezt? Egyáltalán belegondoltál, mi lesz, ha kórházba kerül? És ha még rosszabb történik? Ezzel együtt tudnál élni?

— Az anyád a saját egészségéért maga felel. Ahogy a tetteiért is. És te is.

Márk úgy meredt rá, mintha most látná először életében.

— Megváltoztál. Régen nem ilyen voltál.

— Régen féltem. Most már nincs mit elveszítenem.

Márk hirtelen megfordult, és elindult a lift felé. Eszter becsukta az ajtót, majd hátát a falapnak vetve lehunyta a szemét.

Másnap reggel kilenckor Andrea telefonált.

— Eszter, elkészült a feljelentés. Egy óra múlva elmegyek önért. Együtt visszük be.

Eszter átöltözött: sötét, visszafogott szoknyát vett fel, hozzá fehér blúzt, a haját pedig szoros kontyba fogta. Amikor leért a ház elé, Andrea már ott várta az autója mellett, telefonon beszélt. Ahogy meglátta Esztert, biccentett, majd gyorsan lezárta a hívást.

— Van egy friss információm — mondta. — Megnéztem az egyik kölcsön adatait. Azt, amelyik százhatvanezer forintról szólt. Találja ki, kinek a számlájára érkezett a pénz.

— Juditéra?

— Pontosan. A szerződés megkötése után egy nappal átutalták az összeget az ő bankszámlájára. Ez közvetlen bizonyíték. Még arra sem vették a fáradságot, hogy eltüntessék a nyomokat. Úgyhogy az ügyünk meglehetősen erős lábakon áll. Induljunk.

Beültek az autóba, és kihajtottak az udvarból. A rendőrségen zsivaj és ideges nyüzsgés fogadta őket. Andrea magabiztosan haladt a megfelelő iroda felé, köszönt az ügyeletesnek, majd letette az asztalra az iratokkal teli mappát.

— Csalás miatt teszünk feljelentést, a Büntető Törvénykönyv vonatkozó rendelkezései alapján. A bizonyítékokat mellékeltük.

Az ügyeletes átvette a papírokat, pecsételt, majd átadta az értesítőszelvényt. Eszter a kezébe vette a lapot, és elolvasta az ügyszámot. Abban a pillanatban minden végérvényesen valóságossá vált.

Amikor kiléptek az utcára, Eszter telefonja csörögni kezdett. A kijelzőn rejtett szám jelent meg. Megnyomta a hívásfogadás gombot.

A vonal túlsó végén Judit hangja szólalt meg. Ezúttal nem nevetett. A hangja száraz volt, kemény és rosszindulatú, mint a metsző téli szél.

— Szóval elmentél a rendőrségre? Jól van. Semmi baj. Ezt még nagyon meg fogod bánni. Nekem is vannak ismerőseim. Majd megtudod, milyen az, amikor az ember rossz emberbe köt bele.

Eszter nem válaszolt. Egyszerűen megszakította a hívást, és nyugodt mozdulattal visszatette a telefont a táskájába.

Andrea kérdőn nézett rá.

— Az anyósom volt. Fenyegetőzik.

— Szokjon hozzá. Ez még csak az eleje. Amint rájönnek, hogy nem tudják megijeszteni, egyre több fenyegetés érkezik majd. Aztán jönnek az alkuk, a könyörgések, az ajánlatok. És akkor lesz a legfontosabb, hogy ne inogjon meg.

Eszter bólintott. Már visszafelé tartottak az iroda felé, amikor a telefon ismét megszólalt. Ezúttal az édesanyja hívta.

— Eszterkém, hol vagy? — Katalin hangja remegett.