Eszter részletesen beszámolt a telefonhívásról. Andrea közben jegyzetelt, időnként felpillantott rá, majd újabb kérdéseket tett fel.

— Megvan a hívószám?

Eszter megnyitotta a híváslistát, és lediktálta a számjegyeket. Andrea beütötte a számot a saját telefonjába, kihangosítás nélkül hívta, majd néhány csörgés után egy férfihang vette fel.

— Halló?

— Jó napot kívánok, dr. Szokolai Andrea vagyok, Eszter jogi képviselője. Kivel beszélek?

A vonal túlsó végén zavaros motozás hallatszott. A férfi hangja a következő pillanatban már jóval bizonytalanabb volt.

— És… pontosan milyen ügyben keres?

— A háromszázhuszonnégy per tizenöt számú hitelszerződés miatt. Kérem, mondja meg a szervezetük teljes nevét, székhelyét, valamint a követeléskezelési tevékenységre jogosító engedély számát.

Hosszú csend következett. A férfi valamit motyogott, amit alig lehetett érteni, aztán egyszerűen bontotta a hívást.

Andrea letette a telefont az asztalra, és nyugodtan Eszterre nézett.

— Ezek nem hivatalos behajtók. Valaki eljátszotta a szerepet. Nagy valószínűséggel az anyósa valamelyik ismerőse, akit megkértek, hogy ijesztgessen. Valódi követeléskezelő köteles bemutatkozni, megnevezni a céget, közölni az adatokat, és tájékoztatni a beszélgetés rögzítéséről.

Eszter megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de Andrea felemelte az ujját.

— Ettől azonban maga a hitel még létezhet. Márk és Judit akár az ön személyes okmányainak másolatával is igényelhettek kölcsönt valamilyen pénzügyi szolgáltatónál. Sajnos az ilyesmi nem példa nélküli. Utána kell néznünk.

Andrea maga elé húzta a billentyűzetet, és gyorsan gépelni kezdett. Néhány perc elteltével a monitort Eszter felé fordította.

— Az ön írásbeli hozzájárulása alapján lekértem a hiteltörténetét a központi nyilvántartásból. Nézze csak. Valóban van lejárt tartozása. Ráadásul nem is egy.

Eszter a képernyőre meredt, és hirtelen úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a padló.

Három sor állt egymás alatt. Az első egy négyszáznegyvennyolcezer forintos személyi kölcsön volt, tavaly áprilisi dátummal. A második egy százhatvanezer forintos gyorskölcsön, júliusban felvéve. A harmadik pedig egy hitelkártya, kétszázezer forintos kerettel, amelyet szeptemberben aktiváltak.

— Ezek közül egyiket sem én vettem fel — suttogta Eszter, alig mozdítva az ajkát.

István előrehajolt, és szinte belefúrta a tekintetét a monitorba.

— Ez mind Márk műve?

— Ne szaladjunk előre a következtetésekkel — emelte fel Andrea a tenyerét. — Előbb rögzítsük a tényeket. Annyi látszik, hogy mindhárom szerződés akkor keletkezett, amikor önök már házasságban éltek. Az összegek alapján pedig nem igazán úgy fest, mintha családi kiadásokra ment volna el a pénz. Eszter, emlékszik bármilyen nagyobb vásárlásra Márknál vagy Juditnál az elmúlt évből?

Eszter gondolkodni kezdett. Aztán hirtelen úgy hasított belé a felismerés, mintha áram ütötte volna meg.

— Áprilisban Márk és az anyja elutaztak a horvát tengerpartra. Azt mondták, Judit a nyugdíjából gyűjtögette rá a pénzt. Júliusban Márk vett egy új laptopot, akkor azt állította, prémiumot kapott a munkahelyén. Szeptemberben pedig Juditnál megjelent egy vadonatúj mosógép. Még dicsekedett is vele a szomszédasszonyoknak.