A válasz két nappal később érkezett meg, egészen váratlan formában. Esztert a munkahelyi telefonján hívta egy ismeretlen szám. Amikor felvette, egy rekedt férfihang szólt bele:

— Eszter asszony? Behajtási ügyben keressük. A háromszázhuszonnégy per tizenöt számú hitelszerződésén elmaradás keletkezett. A tartozás összege négyszáznegyvennyolcezer forint, a késedelmi kamatokon felül. Mikor kívánja rendezni?

Eszter lassan leereszkedett a székre.

— Milyen hitel? Én semmilyen hitelt nem vettem fel.

— A szerződés az ön nevére szól. Az okmányadatok egyeznek. A dátum tavaly április. Három hónapja nem érkezett befizetés. Kénytelenek vagyunk megindítani a behajtási eljárást.

A háttérben valami zörgés hallatszott, majd Eszter tisztán kivett egy női hangot:

— Mondd meg neki, hogy lefoglalják a lakást.

A következő pillanatban rövid, elégedett kuncogás csendült fel. Eszter ezer hang közül is felismerte volna. Judit nevetett így.

A hívás megszakadt, csak a sípolás maradt utána. Eszter még sokáig ült a kagylóval a kezében. A fülében újra és újra felhangzott az a diadalmas, gonoszkodó nevetés.

Fel sem merült benne, hogy ne az apját hívja elsőként. István egy órán belül megérkezett. Belépett a konyhába, levette a kabátját, majd az asztalra tette a régi, kopott telefonját.

— Kezdd az elejétől — mondta komoran. — Minden szót mondj el pontosan.

Eszter elmesélte a beszélgetést. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy a háttérben Judit nevetése hallatszott, István olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy kifehéredett az arccsontja.

— Tehát hitelt vettek fel a nevedre — mondta lassan. — A tudtod nélkül. Most pedig rajtad akarják behajtani.

— Apa, én nem vettem fel semmit. Esküszöm.

— Tudom, hogy nem. Éppen ezért holnap reggel megyünk Andreához. Ügyvéd.

Benyúlt a zakója belső zsebébe, elővett egy névjegykártyát, és az asztalra csúsztatta. A fehér kartonon fekete betűkkel ez állt:

„Dr. Szokolai Andrea. Családjog. Polgári jogi ügyek.”

— Már jártál nála? — kérdezte Eszter.

— Igen. Két napja beszéltem vele, amikor világossá vált, hogy Márk nem fog magától visszavonulni. Azt kérte, szedjünk össze minden iratot, ami nálad van. Személyi okmányok, házassági anyakönyvi kivonat, az autó ajándékozási szerződése, bankszámlakivonatok. Mindent, amit otthon találsz.

Eszter bólintott. A konyhában ültek egymással szemben, teát ittak, és hosszú percekig egyikük sem beszélt. Odakint egyre sűrűbben verte az ablakot az eső.

Másnap reggel Eszter és István megálltak Andrea irodája előtt. Az iroda egy régi téglaház második emeletén volt, nem nagy, de rendezett és csendes. A folyosón papír és frissen főtt kávé illata keveredett. Andrea az ajtóban fogadta őket: magas, negyven év körüli nő volt, szigorú szabású szürke kosztümben, rövid hajjal és olyan tekintettel, amely mintha egyetlen apróságot sem engedett volna elsiklani.

— Jöjjenek be, foglaljanak helyet — mondta határozott, de nem barátságtalan hangon. — István nagy vonalakban már elmondta, mi történt. Elvitték az autót, a férje elköltözött, az anyósa nyilvánosan rágalmazza a közösségi oldalakon. Most pedig előkerült egy hitel, amelyet ön állítása szerint nem vett fel. Haladjunk sorban. Pontosan mikor hívták a behajtóktól?