„Hát így él az ember. A saját menyem az utcára tett. Az autót elvette, a kulcsokat az arcomba vágta. Pedig én úgy szerettem, mintha a tulajdon lányom lett volna. Tanulság: ne tegyél jót senkivel, mert csak rosszat kapsz érte.”

A poszt alatt már vagy harminc hozzászólás gyűlt össze. Idegen asszonyok vigasztalták Juditot, mintha valami szent mártír lenne.

„Tartson ki, Juditka.”

„Isten mindent lát.”

„Micsoda aljas nő lehet ez a menye, bocsásson meg az ég.”

Eszter előtt egy pillanatra elsötétült a világ. Lezárta a telefont, és képernyővel lefelé letette az asztalra, mintha a készülék maga is égetné a kezét.

Körülbelül egy órával később Márk telefonált.

— Szia — mondta, aztán elhallgatott.

Eszter sem szólt. Nem akarta megkönnyíteni a dolgát.

— Figyelj… beszélnünk kellene — folytatta végül Márk. — De nem telefonon. Találkozzunk valahol. Semleges helyen.

— Minek?

Márk nagyot sóhajtott, mintha ő lenne az, akit igazságtalanul megbántottak.

— Te is látod, hová fajult ez az egész. Anya beteg. Az egész város előtt megszégyenítetted. Ki sem kel az ágyból. Az orvosok szerint idegkimerültsége van. Már készíti a keresetet ellened és apád ellen. Azt mondja, rátámadtál, és a kulcsokat az arcába dobtad.

Eszter érezte, ahogy a vér az arcába szökik.

— Márk, te is ott voltál. Láttad, hogy ő vágta hozzám a kulcsokat. Én még csak fel sem vettem őket először. Az apád is mellettetek állt.

— Kit érdekel, ki dobta először?! — üvöltött fel Márk a telefonban. — Te egyáltalán felfogod, mit műveltél? A családom ellen fordultál! Az anyám ellen! Ő pedig beteg ember! Megkérdezted valaha, mennyi a vérnyomása? Egyáltalán embernek nézed te őt?!

Eszter lehunyta a szemét, és lassan elszámolt ötig. Nem engedhette meg magának, hogy belemenjen ebbe az őrületbe.

— Amikor elmentél, azt mondtad, válni akarsz. Rendben. Beleegyezem. Váljunk el.

A vonal túlsó végén csend támadt. Eszter hallotta Márk ziháló lélegzetét, sőt mintha lépéseket is hallott volna, ahogy idegesen járkál a szobában.

— Szóval válás? — kérdezte végül, már halkabban.

— Igen.

— Jól van. De akkor készülj fel. Te akartad így. Nekem is vannak jogaim. A lakás bérelt, de fele-fele arányban fizettük. Megvannak a bizonylataim. Az autót sem fogom csak úgy elengedni. Ajándék ide vagy oda, majd a bíróság eldönti. És ott vannak a hitelek is. Két éve felvettünk egy személyi kölcsönt. Azt például én fizettem, ha már itt tartunk.

Eszter összeráncolta a homlokát.

— Azt a hitelt lezártuk. Az utolsó részletet én utaltam el.

— Én erről semmit sem tudok. Majd a papírok beszélnek. Készülj, Eszter. Háborút akartál, hát megkapod.

Ezzel bontotta a vonalat.

Eszter még percekig mozdulatlanul ült. Aztán felhívta az apját. István végighallgatta, egyetlen szóval sem szakította félbe. Amikor a lánya befejezte, csak ennyit mondott:

— Holnap reggel ügyvédhez megyünk. Már találtam egy jót.

Azon az éjszakán Eszter alig hunyta le a szemét. Forgolódott, újra és újra felidézte Márk minden mondatát, minden hangsúlyát, és minél többet gondolkodott rajta, annál erősebben érezte: Márk és Judit valamire készülnek. Nem egyszerű fenyegetésről volt szó. Csapdát állítottak neki.