Eszter felnézett.

— Takarodj.

Márk döbbenten meredt rá, mintha könnyekre, könyörgésre vagy hisztériára számított volna. Eszter azonban némán, szinte rajta keresztül nézve állt előtte. Márk végül kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az előszoba.

Eszter még sokáig ült a konyhában, és a gyűrött lapot nézte. A kézírás Márké volt, de a szöveget egészen biztosan Judit fogalmazta. Eszter túl jól ismerte ezeket a fordulatokat, ezt a sértett, vádló hangot. Félbehajtotta a papírt, és betette az asztalfiókba. Furcsa ürességet érzett. Nem fájdalmat, nem keserűséget, hanem tiszta, hideg ürességet, mintha valami nehéz, ormótlan tárgyat emeltek volna ki a mellkasából, amely évek óta akadályozta abban, hogy rendesen levegőt vegyen.

Másnap Eszter autóval ment dolgozni. A Hyundai tisztán állt a ház előtt: előző este kisúrolta az utasteret, megpróbálta eltüntetni belőle a dohányszagot, kidobta az idegen kesztyűket, és minden kilincset, fogantyút áttörölt. Az autó most már az ő parfümjének és a termoszbögrében vitt kávénak az illatát őrizte.

Este, amikor hazaért, és leparkolt, a szomszéd lépcsőházból kilépett Erika, az egyik szomszédasszony, és integetni kezdett neki.

— Eszterkém, tegnap láttalak ám! Akkora kiabálás volt köztetek a férjeddel, hogy az egész ház hallotta. Már majdnem hívtam a rendőrséget. Márk azt mondta, hogy kiraboltad az anyját. Én persze nem hittem el, de olyan meggyőzően adta elő.

Eszter megdermedt, kezében a kulccsal.

— Kiraboltam? Ezt a szót használta?

— Igen, valahogy így. Azt mondta, elvetted az autót egy beteg asszonytól, aki most szívrohammal fekszik. Meg azt is, hogy a holmijait kidobáltad az aszfaltra. Én mondtam neki, hogy Eszter nem ilyen, de csak legyintett, aztán elment.

Eszter mély levegőt vett, majd lassan kifújta.

— Erika, én semmit sem loptam el. Az autó az enyém. A szüleimtől kaptam ajándékba. Az anyósom fél évig használta az engedélyem nélkül. A holmijait pedig nem kidobtam, hanem visszaadtam neki. Ha szeretné, megmutatom a papírokat is.

Erika felháborodva csapta össze a kezét.

— Hát ilyet! Nekem meg úgy csicsergett, mint a pacsirta, mintha minden szava igaz lenne. Ne hagyd magad, Eszterkém. Mostantól majd én is szólok a többieknek, hogy ne higgyenek el neki mindent.

Eszter csak bólintott, aztán elindult a lépcsőház felé. Kívülről igyekezett nyugodtnak látszani, belül azonban keserű, ragacsos érzés maradt benne. Márk nem egyszerűen dühöngött. Márk háborút hirdetett. És abból, amit eddig látott, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egyhamar fel akarna hagyni vele.

Újabb hét telt el. Péntek este volt, Eszter éppen próbálta összeszedni magát a hosszú munkanap után, amikor megszólalt a telefonja. A húga, Réka hívta. Amint felvette, a lány szinte belekiabált a készülékbe; a hangja tele volt felháborodással.

— Láttad, miket rakosgatnak ki a közösségi oldalakra?!

Eszter először nem is értette, miről beszél. Aztán megnyitotta a telefonján Judit oldalát. A legfrissebb bejegyzésnél az anyósa egy padon ült a ház előtt, arcán olyan megtört, mártírszerű kifejezéssel, mintha az egész világ súlya az ő vállát nyomná. A kép alatt hosszú, panaszos szöveg állt: