— Az autó kulcsait kérem — mondta István egyenletes hangon.

— Persze, mindjárt, természetesen — felelte Judit, és a fogas felé fordult. Tett egy lépést, aztán hirtelen megrántotta maga felé az ajtót, hogy becsukja előttük.

István tenyere már ott is volt az ajtófélfán.

— Ne rendezzünk jelenetet. Az autó Eszteré. Maga fél éve használja úgy, hogy erre nem kapott engedélyt. Egyetlen alkalommal sem kérdezte meg a tulajdonost. Adja ide szépen a kulcsokat, vagy hívom a rendőrséget. Az összes papír nálam van.

Judit arca eltorzult. Sarkon fordult, eltűnt a lakásban, majd szinte azonnal visszatért. Ökölbe szorított kezében ott csörögtek a kulcsok. A tekintete szinte fehéren villogott a dühtől.

— Tessék, vidd!

Azzal egyenesen Eszter arcába hajította a kulcscsomót. Szándékosan célzott. A fém a lány arcának csapódott, majd csilingelve a padlóra esett. Katalin felszisszent. István nem mozdult.

— Csak aztán ne csodálkozz, ha a férjed otthagy! — kiáltotta Judit Eszter után, aki lehajolt, hogy felvegye a kulcsokat. — Egy rendes feleség a férje mellett áll, te meg mit művelsz? Önző vagy! Sajnálod az autót egy beteg asszonytól! Neked életed végéig hálásnak kellene lenned, hogy a fiam egyáltalán elvett téged!

Eszter felegyenesedett. A keze nem remegett. Ránézett az anyósára, de nem válaszolt. Egyszerűen hátat fordított, és elindult lefelé a lépcsőn.

Katalin követte. István még egy pillanatra megállt, végignézte, ahogy Judit bevágja az ajtót, majd ő is lement az udvarra.

A Hyundai ott állt a ház előtt. Az egyik kereke laposabb volt a kelleténél, a motorháztetőn sáros csíkok száradtak, az oldalsó tükör ferdén állt. Eszter kinyitotta az ajtót, és a látványtól elakadt a lélegzete.

A hátsó ülésen idegen táskák hevertek, mellettük egy foltos, régi kardigán, két üres üdítősflakon és szétszórt papírfecnik. Az utastérben dohány és olcsó parfüm szaga keveredett. Az első utasülésen Judit kesztyűje feküdt.

Katalin szó nélkül hozzálátott, hogy kiszedje a holmikat. Egyenként emelte ki őket az autóból, és gondosan lerakta mindet a járdára, közvetlenül a lépcsőház ajtaja mellé.

István odalépett Eszterhez, és finoman megérintette a vállát.

— Ülj be a volán mögé. Hazamegyünk.

Eszter beszállt. A kormány hideg volt és ragacsos. Az apjára pillantott, aki már elhelyezkedett mellette az anyósülésen, és bekapcsolta a biztonsági övet. Hátul Katalin ült be.

Eszter beindította a motort, lenyomta a kuplungot, és lassan kigurult az udvarról. A visszapillantó tükörben még látta, ahogy a harmadik emeleti ablakban megrezdül a függöny.

Két nap telt el. Márk nem hívta, nem írt, és nem is jelent meg. Eszter már majdnem elhitte, hogy egyszerűen eltűnt az életéből. A harmadik este azonban megszólalt a csengő. Kinyitotta az ajtót. Márk állt a küszöbön. Egyetlen szót sem szólt, csak bement a szobába, és egy gyűrött papírlapot nyújtott felé.

— Olvasd el.

Eszter végigfuttatta rajta a tekintetét.

„Elárultál. A szüleidet választottad, nem a családodat. Megaláztad az anyámat, aki beteg. Elmegyek. Válás lesz. És vagyonmegosztás. Kártérítésre tartok igényt.”