Márk lassan letette a kanalát. Először a feleségére nézett, de Eszter továbbra sem emelte fel a fejét. Ekkor az apósához fordult, és megpróbált mosolyogni. Csakhogy a mosoly inkább fintorra sikerült.

— Ugyan már, apa, hát ne csináljuk ezt. Nem vagyunk idegenek. Anyám beteg, segítségre szorul. A szíve rendetlenkedik, a vérnyomása hol felmegy, hol leesik. Eszter meg úgyis otthon ül, nem használja az autót. Ő maga mondogatta, hogy fél vezetni. Én talán rosszat akartam? Mindenkinek jót próbálok tenni, erre maga rögtön azzal jön, hogy idegen tulajdon. Az anyámról beszélünk. Úgy állítják be, mintha valami kívülálló lenne.

István két tenyerével az asztal szélére támaszkodott.

— Te azt szeretnéd, hogy a lányom csendben maradjon. Hogy gyalog járjon, miközben a te anyád furikázik azzal az autóval, amelyre én hitelt vettem fel, a feleségem pedig eladta az ékszereit. Családi darabokat. A nagyanyámé voltak.

A konyhára nehéz, fojtogató hallgatás ereszkedett. Eszter hallotta, ahogy a tűzhelyen halkan zümmög a kanna, és valahol a folyosón egy csapból szabályos időközönként vízcseppek hullanak a mosogatóba.

István ekkor a lánya felé fordult. Más hangon szólalt meg: halkabban, mégis megkérdőjelezhetetlenül.

— Eszter, öltözz. Megyünk, és visszahozzuk az autódat. Most.

Eszter felállt. Márk is hirtelen felpattant, felkapta az asztalról a telefonját, és idegesen kopogtatni kezdett a kijelzőn.

— Ezt most komolyan gondolják? Itt, a szülei előtt aláznak meg engem? Egy rohadt kocsi miatt?

— Ez nem „egy rohadt kocsi” — felelte István anélkül, hogy hátrafordult volna. — Ez Eszter tulajdona. Készülj, kislányom.

Hárman indultak el: Eszter, az apja és az anyja. Márk a konyhában maradt. Aztán utánuk ment az előszobába, és miközben Eszter a kabátját vette fel, halkan, de tisztán odaszólt a hátának:

— Elárultad a családodat. Ezt ne felejtsd el.

Eszter egy pillanatra megtorpant, de nem fordult vissza. István kinyitotta az ajtót, és előreengedte a lányát.

Lementek a ház elé, ahol a taxi még várta őket. Katalin hátra ült be, Eszter mellé, István pedig az anyós, Judit címét mondta be a sofőrnek. Az autó elindult.

Útközben Eszter végig az ablakon bámult kifelé. Az anyja nem beszélt, csak hideg ujjaival szorosan fogta a kezét.

A taxi egy régi, ötemeletes panelház előtt állt meg a kerület szélén. A harmadik emeleten égett a villany. Eszternek eszébe jutott, hogyan kérte el fél évvel korábban az anyósa a kulcsokat „csak egy napra, orvoshoz kell mennem” címszóval. Aztán egy napból kettő lett. Kettőből egy hét. Végül Márk egyszerűen közölte, hogy az anyja bekerült a biztosításba, Eszter pedig már nem vitatkozott.

István ment fel elsőként. Megnyomta a csengőt. Az anyósa szinte azonnal ajtót nyitott, mintha már ott állt volna a küszöb mögött. Virágmintás otthonka volt rajta, a kezében telefon; nyilvánvaló volt, hogy Márk időben figyelmeztette.

— István, hát maga? Micsoda meglepetés — próbált mosolyogni Judit, de csak a szája széle húzódott szét erőltetetten. — Márk hívott, mondta, hogy volt egy kis szóváltás. Ugyan, hát ilyen minden családban előfordul. Gyerekes apróság. Mindjárt felteszek egy teát, leülünk, és nyugodtan megbeszéljük, idegeskedés nélkül.