„„Az most már az anyukám autója!” — nevetett fel Márk, diadalmasan eltakargatva feleségét, miközben Eszter lesütött szemmel állt”
A csend megalázó, igazságtalan, fojtogató.
Eszter kiszállt a taxiból, és néhány pillanatig mozdulatlanul állt a szülei házának kapuja előtt. A telefonja némán, elsötétült kijelzővel lapult a táskájában, otthon, a bérelt lakásuk éjjeliszekrényében pedig már három hete üresen tátongott az a hely, ahol a Hyundai kulcsainak kellett volna lenniük. Azóta nem is nyúlt hozzájuk, amióta Márk azon az estén fogta mindkét kulcscsomót, és elvitte az anyjához.
Az ajtót az apja, István nyitotta ki. Szűkszavúan köszönt, aztán rögtön Eszter válla fölé nézett, mintha a lépcsőház üres félhomályában keresne valamit.
— Hol van a kocsi?
Márk, aki Eszter mögött jött felfelé, kezében egy zacskó naranccsal, előrelépett, és szinte teljes testével eltakarta a feleségét. Az arcán széles, diadalmas mosoly ült, mintha valami remek tréfát készülne bejelenteni.
— Az most már az anyukám autója! — nevetett fel, és széttárta a karját, mint aki tombolasorsolás nyertesét hirdeti ki.
Eszter egy szót sem szólt. Lesütötte a szemét, és úgy állt ott, mintha nem is róla lenne szó.
István lassan Márkra emelte a tekintetét. Hosszú másodpercekig nézte a vejét, olyan kitartóan, hogy a csend szinte ránehezedett mindenkire. Végül félreállt az útból, és a lakás belseje felé intett.
— Gyertek be.
A konyhába elsőként Márk lépett be. Lerángatta magáról a kabátját, egy széktámlára dobta, aztán már nyúlt is az asztal közepén álló salátástál felé. Eszter vele szemben ült le. Kezeit az ölébe fektette, és mereven bámulta a hímzett terítőt.
Az anyja, Katalin, éppen akkor jött ki a konyha másik feléből egy fazék főtt krumplival. Letette az asztalra, majd szó nélkül visszafordult. Nem köszönt. Még csak rá sem nézett a vejére.
Márk közben bőségesen szedett magának, és úgy kezdett beszélni, hogy fel sem pillantott a tányérjáról.
— Tegnap anyával kimentünk a hétvégi házhoz, vittünk egy új kanapét. Nagyon jó ez a kocsi, komolyan mondom, rengeteg minden belefér. Anyu úgy vezet, mint egy profi, én se gondoltam volna róla. Még a raktárhoz is beugrottunk, átvettünk egy szállítmányt. Hazafelé kicsit leeresztett az egyik kerék, de ő simán odaállt a kompresszorhoz, még engem sem kért meg, hogy segítsek.
Beszélt és evett egyszerre. Katalin letette a teáskannát az asztalra, majd az ablak mellé ült. A vendégek felé sem fordult.
István felállt, átment a szobába, és egy irattartó mappával tért vissza. Vastag, kemény fedelű mappa volt. Letette Márk tányérja mellé, kinyitotta, majd úgy fordította, hogy a veje is jól lássa.
— Ajándékozási szerződés — mondta halkan.
Márk keze megállt a levegőben. A kanál félúton maradt a szája felé, az arca pedig lassan elvesztette a színét.
— Az autó tulajdonosa Eszter. Nem te. És nem is az anyád.
— Jó, de hát család vagyunk, nem? Közös vagyon, meg minden, mi…
— Ajándékba kapta — vágott közbe István, és a hangja most már keményebben csengett. — Amit az egyik házastárs ajándékként kap, az nem számít közös szerzeménynek. A kocsi kizárólag Eszteré. Te és az anyád jelenleg más tulajdonát használjátok a tulajdonos beleegyezése nélkül.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz