Egy órával később beült a Solarisba, és elindult a szüleihez. Az autó tiszta volt, előző nap mosatta le, az utastérben vaníliaillat terjengett. A szülői ház előtt virágba borultak a kajszifák. Eszter leparkolt, és kiszállt.

Katalin a bejáratnál állt, éppen a szomszédasszonnyal beszélgetett. Amint meglátta a lányát, szélesen elmosolyodott.

— Épp rólad volt szó! Erika azt kérdezte, igaz-e, hogy most már egyedül vezetsz.

— Igaz — felelte Eszter. — És nagyon szeretem.

Erika elismerően csóválta a fejét.

— Ügyes vagy. Emlékszem, mi volt itt fél éve. Most meg végre csend van.

— A csend jó dolog — mondta Eszter, és puszit adott az anyja arcára.

Felmentek a lakásba. István az asztalnál ült, újságot olvasott. Amikor meglátta a lányát, letette a lapot, és levette a szemüvegét.

— Megjöttél. Minden rendben?

— Igen, apa. Márk ma nálam járt.

István arca azonnal elkomorult.

— Vissza akart kéredzkedni?

— Igen. Én pedig nemet mondtam.

Az apja egy pillanatig hallgatott, aztán bólintott.

— Jól tetted.

Katalin teát töltött, és kekszet tett az asztalra. Hárman ültek a konyhában, és egészen egyszerű dolgokról beszélgettek: munkáról, nyári tervekről, apró mindennapi ügyekről.

— Kiveszek majd szabadságot — mondta Eszter. — Elutazom dél felé. A saját autómmal. Egyedül.

A szülei összenéztek.

— Nem félsz egyedül? — kérdezte Katalin.

— Nem. Már nem félek semmitől.

István bajusza alatt elmosolyodott.

— Na, ez az én lányom.

Amikor Eszter elindult haza, a nap már lebukóban volt. Beült a volán mögé, leengedte az ablakot, és mélyen beszívta az esti levegőt. A visszapillantó tükörben ismerős alak jelent meg. A szomszéd ház távolabbi padján Judit ült. Egyedül volt, a megszokott hallgatósága nélkül. Egyenesen Eszterre nézett, de nem mozdult, és nem kiabált utána.

Eszter beindította a motort, és lassan kigördült az udvarról. Nem kellett dudálnia, kerülgetnie, megállnia. Csak előre nézett.

Fél órával később megállt egy szupermarket parkolójában. Ugyanabban a bevásárlóközpontban működött egy autós üzlet is, amelynek kirakatában még égett a fény. Eszter bement, és vett magának egy élénkpiros kormányvédőt. Amikor visszaért az autóhoz, felhúzta a kormányra, végigsimított rajta, és mosolyogva nézte.

Ajándék volt.

Saját magának.

A bátorságáért. A kitartásáért. Az új életéért.

Beindította az autót, bekapcsolta a kedvenc rádióállomását, és hazafelé indult. Előtte ott volt a májusi este, és egy egész élet, amelyet mostantól ő maga választhatott meg.