Egy órával később beült a Solarisba, és elindult a szüleihez. Az autó tiszta volt, előző nap mosatta le, az utastérben vaníliaillat terjengett. A szülői ház előtt virágba borultak a kajszifák. Eszter leparkolt, és kiszállt.

Katalin a bejáratnál állt, éppen a szomszédasszonnyal beszélgetett. Amint meglátta a lányát, szélesen elmosolyodott.

— Épp rólad volt szó! Erika azt kérdezte, igaz-e, hogy most már egyedül vezetsz.

— Igaz — felelte Eszter. — És nagyon szeretem.

Erika elismerően csóválta a fejét.

— Ügyes vagy. Emlékszem, mi volt itt fél éve. Most meg végre csend van.

— A csend jó dolog — mondta Eszter, és puszit adott az anyja arcára.

Felmentek a lakásba. István az asztalnál ült, újságot olvasott. Amikor meglátta a lányát, letette a lapot, és levette a szemüvegét.

— Megjöttél. Minden rendben?

— Igen, apa. Márk ma nálam járt.

István arca azonnal elkomorult.

— Vissza akart kéredzkedni?

— Igen. Én pedig nemet mondtam.

Az apja egy pillanatig hallgatott, aztán bólintott.

— Jól tetted.

Katalin teát töltött, és kekszet tett az asztalra. Hárman ültek a konyhában, és egészen egyszerű dolgokról beszélgettek: munkáról, nyári tervekről, apró mindennapi ügyekről.

— Kiveszek majd szabadságot — mondta Eszter. — Elutazom dél felé. A saját autómmal. Egyedül.

A szülei összenéztek.

— Nem félsz egyedül? — kérdezte Katalin.

— Nem. Már nem félek semmitől.

István bajusza alatt elmosolyodott.

— Na, ez az én lányom.

Amikor Eszter elindult haza, a nap már lebukóban volt. Beült a volán mögé, leengedte az ablakot, és mélyen beszívta az esti levegőt. A visszapillantó tükörben ismerős alak jelent meg. A szomszéd ház távolabbi padján Judit ült. Egyedül volt, a megszokott hallgatósága nélkül. Egyenesen Eszterre nézett, de nem mozdult, és nem kiabált utána.

Eszter beindította a motort, és lassan kigördült az udvarról. Nem kellett dudálnia, kerülgetnie, megállnia. Csak előre nézett.

Fél órával később megállt egy szupermarket parkolójában. Ugyanabban a bevásárlóközpontban működött egy autós üzlet is, amelynek kirakatában még égett a fény. Eszter bement, és vett magának egy élénkpiros kormányvédőt. Amikor visszaért az autóhoz, felhúzta a kormányra, végigsimított rajta, és mosolyogva nézte.

Ajándék volt.

Saját magának.

A bátorságáért. A kitartásáért. Az új életéért.

Beindította az autót, bekapcsolta a kedvenc rádióállomását, és hazafelé indult. Előtte ott volt a májusi este, és egy egész élet, amelyet mostantól ő maga választhatott meg.

❦

– Eszter, gyere be egy percre.

Letettem a jelentést, amely fölött reggel hét óta görnyedtem. A bögrében a kávé már rég kihűlt; még egy kortyra sem jutott időm. Gábor úr az irodája ajtajában állt, a kisujján forgatta a pecsétgyűrűjét, és valahová a fejem fölé nézett. Mindig így nézett az emberre: pontosabban nem is rá, hanem mögé. Mintha az illető üvegből volna.

Négy éve kaptam utoljára fizetésemelést. Kétszázhetvenkétezer forint. Azóta egyetlen fillérrel sem lett több. Nyolc alkalommal léptem be ebbe az irodába számokkal, kimutatásokkal, grafikonokkal felszerelkezve.