Eszter néhány másodpercig hallgatott, aztán beleegyezett.

Tizenöt perccel később csengettek. Márk állt az ajtóban. Lefogyott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, az inge kifakult és gyűrött volt. A kezében egy zacskó narancsot szorongatott.

— Gyere be.

Márk a konyhában leült a szék szélére, mintha attól tartana, hogy nincs joga kényelmesebben elhelyezkedni. A narancsokat az asztalra tette.

— Hogy vagy?

— Jól. Dolgozom. Élek.

— Hallottam. Réka mesélte. Azt mondta, rendben vagy.

Eszter nem válaszolt.

Márk nyelt egyet.

— Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

Eszter vele szemben foglalt helyet, és összekulcsolta a kezét az ölében.

— Ez alatt a fél év alatt rengeteget gondolkodtam — folytatta Márk. — Rájöttem, hogy én valójában soha nem éltem egyedül. Mindig ott volt anya. Ő mondta meg, mit csináljak. Hová menjek. Kit vegyek feleségül. Még ezeknél a hiteleknél is… csak annyit mondott: „Szükség van rá.” Én pedig nem kérdeztem semmit. Azt hittem, jobban tudja. De nem tudta jobban. Csak kihasznált. Engem. Téged. Mindenkit.

Végighúzta a tenyerét az arcán.

— Amikor te már nem voltál mellettem, akkor láttam meg igazán, milyen ember. Kidobott, Eszter. A saját anyám kidobott. Azt mondta, semmirekellő vagyok, miattam lett büntetett előéletű, és még azt is közölte, hogy tartozom neki a lakás miatt.

Eszter némán hallgatta. Márk minden mondata nehéz volt, mint az esőtől átázott föld.

— Egyedül maradtam. Munka nélkül. Otthon nélkül. Feleség nélkül. És akkor értettem meg, hogy mindent elveszítettem. Mindent, ami valódi volt az életemben. Téged veszítettelek el.

Elhallgatott, és sokáig a kezét nézte.

— Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit. De mégis meg akarom kérdezni… Nem próbálhatnánk meg elölről? Megváltoztam. Többé nem engedem, hogy anya beleszóljon az életembe. Elhelyezkedem. Helyrehozok mindent.

Eszter hosszan nézte őt. Aztán az ablak felé fordította a tekintetét, ahol a szél finoman mozgatta a nyárfa ágait.

— Márk, köszönöm, hogy ezt elmondtad. Sokáig vártam, hogy egyszer majd kimondod ezeket a szavakat. De most már késő.

Márk összerezzent. Eszter tovább beszélt, miközben továbbra is az ablakot nézte.

— Nem haragszom rád. Már sértettség sincs bennem. Egyszerűen nem akarok visszamenni. Megtanultam úgy élni, hogy nem nézek állandóan hátra. Megtanultam egyedül dönteni. Egyedül befizetni a számláimat. Egyedül kiválasztani, hová menjek hétvégén. Már nem félek attól, hogy otthon veszekedés vár. Nem rezzenek össze minden telefoncsörgésre. Szabad vagyok. És ezt a szabadságot nem cserélem el semmire.

Márk lehajtotta a fejét.

— Akkor… nem?

— Nem. Azt kívánom, hogy legyen jó életed. Találj munkát, tanulj meg önállóan élni. Lehet, hogy át kellett menned mindezen ahhoz, hogy felnőj. De nekünk már nincs közös utunk.

Márk még sokáig ült némán. Aztán felállt, megfogta az asztalon hagyott, kissé gyűrött zacskót a narancsokkal, és lassan az ajtó felé indult. A küszöbnél visszafordult.

— Köszönöm, hogy nem küldtél el azonnal.

— Vigyázz magadra, Márk.

Kilépett. Az ajtó halkan csukódott be mögötte.

Eszter néhány másodpercig mozdulatlanul állt az előszobában. Aztán visszament a konyhába, feltette a vízforralót, és elővette az iratokkal teli mappát. Benne volt a válást kimondó okirat, a bírósági határozat a hitelekről, valamint az autó ajándékozási szerződése. Ujjával végigsimított a hivatalos papíron, és elmosolyodott.