— Én nem vagyok hibás! Engem is félrevezettek! Azt hittem, ezt így lehet! Azt hittem, családon belül ez nem számít! Igen, elköltöttem a pénzt, de beteg ember vagyok, nekem kezelésre kellett! Visszaadom! Mindent vissza fogok fizetni!

A bíró kopogott a kalapáccsal.

— Alperes, kérem, nyugodjon meg. Üljön le.

Judit leült, de tovább hüppögött. Márk mellette mereven ült, sápadtan, mintha kőből faragták volna.

Ezután neki adták meg a szót. Felállt, megigazította az inggallérját, és olyan halkan kezdett beszélni, hogy alig lehetett érteni.

— Elismerem. Igen, felvettük a hiteleket. Igen, a feleségem tudta nélkül. De nem akartam, hogy idáig fajuljon. Anya azt mondta, csak átmeneti dolog, gyorsan visszafizetjük. Aztán minden összekuszálódott… Én belezavarodtam. Nem akartam Eszternek ártani.

A bíró a szemüvege fölött nézett rá.

— És mégis hogyan gondolta? Ki fizette volna a felesége nevére felvett hiteleket?

Márk lehajtotta a fejét.

— Nem tudom. Nem gondoltam végig.

Csend telepedett a teremre. Olyan sűrű csend, amelyben mindenki hallotta a saját lélegzetét.

Körülbelül egy órával később a bíróság kihirdette a döntést. A hitelszerződéseket érvénytelennek nyilvánították. Márkot és Juditot kötelezték az elköltött összegek megtérítésére. Eszter javára kétszázezer forint nem vagyoni kártérítést ítéltek meg.

Amikor a bíró felolvasta a határozat lényegét, Judit felpattant, és meg sem várva az ülés végét, kiviharzott a teremből. Márk még egy pillanatig ott maradt. Gyors, ideges pillantást vetett Eszterre.

— Most boldog vagy?

Eszter a szemébe nézett.

— Nem, Márk. Nem vagyok boldog. De nyugodt vagyok. Mert most végre az történt, ami igazságos.

Márk mintha mondani akart volna valamit, de végül csak elfordult, és kiment.

István megfogta Eszter kezét.

— Ennyi volt, kislányom. Menjünk haza.

Kiléptek a bíróság épületéből a havas utcára. Eszter beült az autójába, végigsimított a kormányon, és halványan elmosolyodott. Hosszú idő óta először nem kellett senkinek magyarázkodnia.

Eltelt fél év. Május volt, az ablakon túl a nyárfák pihéi úgy kavarogtak a járdák fölött, mint valami megkésett hóesés. Eszter kinyitotta a szellőzőablakot, és beengedte a lakásba a felmelegedett aszfalt, a friss levelek és a tavasz illatát.

Most már egyedül élt. A válást gyorsan kimondták; Márk nem vitatkozott, mert nem maradt miről vitázni. A lakás Eszternél maradt, az autó továbbra is kizárólag az ő tulajdona volt. A hiteleket a bíróság eltörölte.

A büntetőügy egy hónappal korábban zárult le. A bíróság Márkot és Juditot bűnösnek találta csalásban, de mivel részben megtérítették a kárt és megbánást mutattak, felfüggesztett szabadságvesztést kaptak. Másfél évet, mindketten. Emellett pénzbírságot is kiszabtak rájuk, és kötelezték őket arra, hogy Eszternek kifizessék a fennmaradó tartozást.

Eszter éppen a konyhaasztalnál ült, régi fényképeket válogatott, amikor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Márk száma jelent meg.

— Szia — hallotta a férfi visszafogott hangját. — Felmehetnék hozzád? Itt vagyok a közelben.

— Miért?

— Beszélni szeretnék veled. Kérlek. Nem maradok sokáig.