– Több üzlethelyiséggel? Rékánál nincs ilyen pont.

– Minden bérlőnek külön feltételei vannak.

Eszter érezte, ahogy valami kellemetlenül összerándul a bordái alatt. Ez még nem harag volt. Inkább riadalom.

– András úr, én tíz éve dolgozom itt. Egyszer sem késtem a bérleti díjjal. Soha nem volt rám panasz. Mit jelent pontosan ez az átszervezés?

A férfi hátradőlt a székében.

– Eszter asszony, ez a tulajdonos határozata. Én csak végrehajtom. Ha a feltételek nem megfelelőek önnek, természetesen nem köteles aláírni.

Nem köteles aláírni. Vagyis elveszítheti a helyét. Tíz év munkáját. A vevőkörét. A hűtött vitrint, amelyet saját pénzén vett. A táblát, amelyet ő rendelt meg. A bejárat melletti pontot, amelyért mások akár háromszoros árat is kifizettek volna.

Eszter végül nem írta alá. Hazavitte mindkét példányt. András nem tiltakozott, csak visszatolta elé a papírokat, mintha eleve számított volna rá, hogy időt kér.

Este, amikor Benedek bement a szobájába leckét írni, Eszter leült a konyhaasztalhoz a két szerződéssel és egy számológéppel. Számolni kezdett. Tíz év alatt több mint tizenkétmillió forintnyi bérleti díjat fizetett be ennek a piacnak. Saját zsebből vette a vitrint, a polcrendszereket, a cégtáblát, és ő fizette az elektromos bekötést is. A kiadások sora pedig ezzel még nem ért véget.

Ez további, nagyjából egymillió-hatszázezer forintjába került.

Ha tizenegy hónap múlva lejár a szerződés, elveszíti azt a helyet, amelybe éveken át pénzt, időt és munkát tett. A vitrint valószínűleg vagy ott kell hagynia, vagy saját költségén leszereltetnie. A cégtáblát sem lehet csak úgy leakasztani és hazavinni. A legfontosabb azonban nem is ez volt, hanem az, hogy a vevői ehhez a konkrét sarokhoz, ehhez a pultjához szoktak hozzá.

Elővette a telefonját, és beírta a keresőbe: „bérlő beruházott, de nem hosszabbították meg a szerződését”.

Éjjel egyig olvasott. Először fórumokat böngészett, aztán ügyvédek közérthető cikkeit kereste, hogy legalább nagyjából lássa, merre indulhat el. A történetek nyugtalanítóan hasonlítottak egymásra: egy pécsi nő így veszítette el a kis kávézóját, egy másik pécsi férfi pedig az autós műhelyét. A minta mindenhol ugyanaz volt. A tulajdonos kivárta, amíg a bérlő belerakja a pénzét az üzlethelyiségbe, aztán egyszer csak új feltételeket diktált, vagy átadta a helyet valakinek, aki többet ígért.

Másnap reggel Eszter három dolgot intézett el.

Először lefotózta mindkét szerződést, a régit és az újat is, oldalról oldalra, majd elküldte őket saját magának e-mailben.

Másodszor keresett a városban egy ügyvédet, aki kifejezetten bérleti jogvitákkal foglalkozott. Nem az első nevet hívta fel, amelyik szembejött vele az interneten, hanem olyasvalakit akart, aki valóban ért az ilyen ügyekhez. Az ügyvédet Márknak hívták, a konzultáció díja nyolcezer forint volt.

Harmadszor felhívta Rékát, és megkérte, hogy fényképezze le ő is a saját szerződését. Csak a biztonság kedvéért.

– Minek az neked? – kérdezte Réka.

– Azért, mert ha nálad más feltételek szerepelnek, az azt bizonyítja, hogy engem külön akarnak kiszorítani.