Most is megnyomta a hívás gombot, de egészen más okból.

— Szia, apa. Ráérsz egy percre? — kérdezte nyugodtan. A hangja annyira sima és érzelemmentes volt, mintha egy rádiós bemondó olvasná fel a napi közlekedési híreket.

— Persze, Annám. Mi történt? — felelte az apja. A hangjában ott volt a megszokott higgadtság, az a csendes figyelem, amelyre Anna gyerekkora óta mindig számíthatott.

— Márk elment. Végleg — mondta, kerülőutak nélkül. Nem akarta felvezetni, nem akart magyarázkodni. — Úgy gondolja, hogy nektek anyával lakást kellene vennetek Lillának, hogy könnyebben induljon az életben. És mellé még egy rendes állást is kellene szereznetek neki.

A vonal túlsó végén néhány másodpercig nem hallatszott semmi. Anna nem siettette. Csak ült egyenes háttal, és nézte az asztal lapján húzódó halvány karcolásokat, mintha valami nagyon pontos térképet olvasna.

Később, amikor Márk telefonja megcsörrent, Anna hangja a készülékben ugyanilyen dermesztően egyenletes volt. Nem volt benne düh, nem vibrált benne sértődöttség, még a csalódottság legkisebb rezdülése sem érződött rajta. Úgy beszélt, mint egy hivatalnok, aki egy lezárt ügyirat tartalmát ismerteti.

— Ez nem vicc, Márk.

A férfit egy pillanatra teljesen kibillentette ez a fagyos nyugalom. Ordításra számított, könnyekre, vádaskodásra, hisztériára — bármire, amihez hozzá tudott volna kapaszkodni, amit vissza lehetett volna támadni. De ezzel a csendes, rideg tónussal nem tudott mit kezdeni.

— Hogy érted azt, hogy nem vicc? Kicseréltetted a zárakat? Te megőrültél? — csattant fel, de a hangjában már nem volt meg az előbbi fölény.

— Teljesen józan vagyok — válaszolta Anna ugyanazzal a kimért nyugalommal. — És szólhatsz Lillának, hogy apám cégénél éppen felszabadult egy pozíció. A te helyed.

Márk elnémult. A mondat mintha túl lassan érkezett volna meg hozzá; át kellett törnie azon a vastag, önhitt burkon, amelyben eddig élt. Elbocsátották? Őt? De hiszen az a munka az övé volt. Az ő pozíciója. Az a vállalkozás, amelyet ő épített fel… legalábbis így szerette hinni. Csakhogy a következő pillanatban bevillant a kellemetlen folytatás is: Anna apjának pénzéből, Anna apjának kapcsolataival, Anna családjának hátterével.

A gondolat alig született meg, máris elnyelte a feltörő düh.

— Ezt nem csinálhatod! — préselte ki magából. — Az az én állásom!

— Már megtörtént — mondta Anna. A hangja továbbra sem mozdult el egyetlen árnyalatnyit sem. — És még valami. Holnap reggel elviszik az autót. A sofőr a szüleid házához megy érte. A kulcsokat hagyd a portán. Ne bonyolítsd feleslegesen.

Márk ott állt a fényes, elegáns előtérben, a telefont a füléhez szorítva. A készülék egyszerre úgy égette a tenyerét, mintha nem is telefon volna, hanem valami nyílás egy feneketlen mélységbe. Lakás. Munka. Autó. Mindaz, amit eddig saját, biztos életének hitt, néhány halkan kimondott mondat alatt omlott össze körülötte.

A polírozott ajtótáblára meredt, rajta a lakás számával. Tegnap még természetesnek vette, hogy ez az otthona, hogy ehhez joga van, hogy innen senki sem mozdíthatja ki. Most csak egy idegen ajtót látott maga előtt, rajta egy számmal, amelyhez többé semmi köze nem volt.

— Anna… — szólalt meg végül, és maga is megijedt attól, milyen idegenül hangzik a saját hangja. Eltűnt belőle az erő, a gőg, a követelőzés. Csak zavart, lecsupaszított könyörgés maradt.

Anna azonban már nem volt hajlandó tovább hallgatni. Kimondta az utolsó mondatot, és minden szava úgy vágott, mint egy gondosan megélezett kés. Nem egyszerűen a beszélgetést zárta le vele. Az egész közös életükre tette rá a pontot.

— Segíts a saját családodon te magad, te eltartott.

A vonal megszakadt. Rövid, üres sípolás maradt utána.

Márk lassan leengedte a kezét, benne a telefonnal. Sokáig állt mozdulatlanul a zárt ajtó előtt. A zsebében ott lapult egy értéktelen fémdarab, amely nemrég még kulcs volt az életéhez. Az előtér csendje ránehezedett, szinte betömte a fülét.

Egyedül maradt.

És hosszú évek óta először ijesztően tisztán értette meg: semmije sincs, ami valóban az övé lenne.