A saját felhevült képzeletében azonban ő volt az igazság bajnoka, aki a gyengék nevében emel szót. Anna és a szülei pedig kegyetlen, jómódú emberekké torzultak előtte, akik még néhány morzsát is sajnálnak leejteni az asztalukról.

— Te abból élsz, amit ők adtak, csak már fel sem tűnik neked! — folytatta egyre hangosabban. — Itt trónolsz, mint valami elkényeztetett hercegnő, és még te beszélsz józan észről! Én legalább tudom, mit jelent a család. Azt, hogy az ember nem fordít hátat a sajátjainak, hanem melléjük áll.

Anna mozdulatlanul hallgatta. A benne addig parázsló indulat lassan elhalt, mintha valaki jeges vizet öntött volna rá. A helyét különös, dermedt nyugalom vette át. Már nem a férjét látta maga előtt. Egy idegent nézett, aki azokat gyalázza, akik a legtöbbet adták nekik, miközben azon a padlón toporog, amelyet éppen ők teremtettek meg számára.

— Elég — mondta végül halkan.

Márk nagy monológja hirtelen megtorpant. Megállt a szoba közepén, mintha csak most vette volna észre, hol van.

— Én ezt nem bírom tovább — jelentette ki. — Nem maradok ebben a képmutató, kapzsi közegben. Elmegyek az enyéimhez. Olyan emberekhez, akik még értik, mi az összetartozás, a kötelesség és a támogatás.

Sarkon fordult, és határozott léptekkel kiviharzott az előszobába. A fogasról dühösen lerántotta a kabátját. Anna nem ment utána. Nem próbálta visszatartani, nem magyarázkodott, nem kérdezett semmit. Csak állt némán, és hallgatta, ahogy Márk ingerülten belebújik a cipőjébe, majd felkapja a kulcsait. Aztán éles, száraz csattanással becsapódott mögötte a bejárati ajtó. Olyan végleges hangja volt, mintha pont került volna egy hosszú, eltorzult mondat végére.

Amikor a zár kattanása elhalt, a lakás mégsem vált csendesebbé. Éppen ellenkezőleg: hirtelen tele lett apró zajokkal, amelyek addig észrevétlenek maradtak. A konyhából átszűrődött a borhűtő mély, egyenletes zümmögése. A szellőző finom surrogása is hallhatóvá vált. Valahonnan messziről, az utcáról tompa szirénahang foszlánya érkezett.

Ezek a zajok korábban is ott voltak, csak Márk hangja, jelenléte, nyugtalan energiája mindent elnyomott. Most egyszerre előléptek a háttérből, ahogy egy szoba tárgyai rajzolódnak ki, miután valaki lekapcsol egy vakító, bántó fényt.

Anna továbbra sem mozdult. Az ablak előtt állt, és a sötét üvegben visszaverődő saját arcát figyelte. Arra számított, hogy majd fájni fog. Hogy sértettség, megalázottság vagy akár kétségbeesés szakad rá. De semmi ilyesmit nem érzett. Márk utolsó szavai, különösen az a maró, megvető kifejezés, amellyel a szüleit illette, úgy hatottak rá, mint egy sebészkés: egyetlen pontos vágással leválasztottak róla mindent, ami fölösleges volt. A megszokást, a régi emlékek ködét, a kompromisszumokat, amelyeket eddig szerelemnek akart hinni.

Csak a tiszta, hideg felismerés maradt: az elmúlt években nem valódi társsal élt együtt.

Hanem egy arcátlan, hálátlan élősködővel, aki a családját nem embereknek, hanem kimeríthetetlen pénzforrásnak nézte.

Anna lassan felállt, és átment a dolgozósarokba, abba a keskeny kis zugba, amelyet a nappalitól csak egy magas könyvespolc választott el. Leült az asztalhoz, maga elé húzta a telefonját. A keze biztos volt, egyetlen ujja sem remegett. Megnyitotta a névjegyzéket, és kikereste apja számát — azt a számot, amelyet az utóbbi időben leginkább Márk ügyei, kérései, „fontos” üzleti problémái miatt hívott.