Még közelebb lépett, már szinte betolakodva Anna személyes terébe. A hangja megkeményedett, hideg éle lett.

— Ezt nem gondoltam volna rólad. Komolyan nem. Ennyi önzést azért nem néztem ki belőled.

Anna ekkor fordult csak felé. Az ablakon túli városi fények visszatükröződtek a szemében, ettől a tekintete szokatlanul távolinak és szinte áthatolhatatlannak tűnt.

— Ez nem önzés, Márk. Ez egyszerű józanság. Miért volna a szüleim feladata megoldani a te családod gondjait? Ők nem Lilla rokonai. Lillának vannak szülei. És ott vagy te is, a bátyja. Ha segítségre van szüksége, elsősorban nektek kell mellé állnotok.

Márk gúnyosan felnevetett, inkább csak az orrán keresztül, és türelmetlenül legyintett, mintha Anna szavai nem is érvek lennének, hanem valami zavaró zümmögés.

— Az én szüleim? Ugyan már, mit tudnának ők adni neki? Ledolgozták az egész életüket, most meg alig élnek meg a nyugdíjukból. És én? Pontosan tudod, hogy a cégem még csak most kezd talpra állni. A te szüleidnek viszont ez semmi. Egyetlen mozdulat. Nekik egy lakás megvétele körülbelül akkora ügy, mint másnak lemenni a boltba kenyérért. Megoszthatnának egy kicsit abból, amijük van. Attól még nem kerülnének padlóra.

Anna ekkor érezte, hogy valami végleg elpattan benne. Egy vékony, régóta feszülő szál szakadt el, amelyet évek alatt szőtt magában türelemből, hallgatásból és önfegyelemből. Annyiszor végighallgatta már Márk igazságról, családról és kötelességről szóló nagy szavait. Annyiszor látta, hogyan fogadja el a szülei bőkezűségét úgy, mintha az járna neki.

Az összes ki nem mondott köszönet, az összes természetesnek vett ajándék, az a kényelmes, követelőző hozzáállás, amely fölött eddig próbált szemet hunyni, most egyetlen mondatban sűrűsödött össze: megoszthatnának egy kicsit.

Mintha a szülei nem emberek lettek volna, hanem valami kimeríthetetlen pénzforrás, amelynek az a dolga, hogy Márk minden újabb igényét kiszolgálja.

— A szüleim már így is mindent megadtak nekünk.

Megkaptunk tőlük mindent, amire az életünkhöz szükségünk volt: otthont, kocsit, sőt még a vállalkozásod elindításához is odatették magukat. És most azt várod, hogy ugyanezt megtegyék a húgoddal is? Mégis milyen alapon? Ő nekik ki?

Ezzel kimondta azt, ami addig kimondatlanul feszült közöttük. Ez volt az a határ, ahonnan már nem lehetett visszalépni. Márk úgy meredt rá, mintha Anna hirtelen valami ismeretlen, ellenséges nyelven beszélt volna hozzá.

— Szóval erről van szó — préselte ki a fogai között. — Végre kibújt a szög a zsákból. Most megmutattad, milyen vagy valójában. Nem is csoda, pontosan látszik, kik neveltek fel. Ugyanazok a felfuvalkodott pénzes emberek vagytok mind, akik a vagyonuk tetején ülnek, és belefulladnak a saját kapzsiságukba. Azt hiszed, nem látom át? Nektek az emberek semmit sem érnek. A rokon, a család, az összetartás — mind csak szép szó, amíg nem kerül pénzbe.

Idegesen rótta a köröket a nappaliban, karjával hadonászva, mintha közönség előtt játszana egy túlfűtött jelenetet. Minden újabb mondatával durvább, keserűbb és igazságtalanabb lett. Közben mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy abban a lakásban áll, amelyet azok a megvetett „pénzesek” vásároltak nekik. Arról is, hogy a zsebében lapuló autókulcsot szintén tőlük kapta. És arról végképp, hogy jelenlegi kényelme, az önmagáról dédelgetett „vállalkozó” kép, az egész felépített élete nagyrészt Anna családjának támogatásán nyugodott.