— Várj egy kicsit — szólalt meg végül, a hangja halkabb lett, de élesebb is. — Ha jól értem, te most teljes komolysággal azt mondod, hogy az én szüleim vegyenek lakást a felnőtt húgodnak, és még állást is szerezzenek neki?

Márk azonban észre sem vette a kérdés mögött rejlő ítéletet. Úgy fogta fel, mintha Anna csupán pontosítani szeretné a részleteket.

— Miért, mi ebben olyan furcsa? — kérdezte őszinte meglepetéssel. — Hiszen egy család vagyunk. Egy nagy család. A szüleid nekünk is segítettek, és ez teljesen rendben volt. Most Lillának kellene segíteniük. Ez logikus. Emberi dolog. Mégsem kerülhet az utcára az egyetem után.

Logika. Igen, Márk számára ez volt minden érv örök kiindulópontja.

Az ő fejében a világ mindig katonás rendben állt össze: egyik okból következett a másik, mintha az emberi kapcsolatok is valami egyszerű számtani példa részei lennének. Ha Annáék egyszer segítettek nekik, akkor most ugyanúgy segíteniük kellett Lillának is. Nem azért, mert bármi közük lett volna hozzá, hanem mert Márk szerint mindent elintézett az a két szó: egy család.

Anna lassan felemelkedett a kanapéról. A kezében tartott újságot gondosan letette az üveglapú dohányzóasztalra, aztán az ablakhoz ment. Nem akart ránézni a férjére. Inkább a távolban vibráló fényeket figyelte, bár valójában semmit sem látott belőlük. A szeme előtt csak Márk arca lebegett, és az a döbbenetes természetesség, amellyel ezt az arcátlan igényt kimondta.

— Márk — szólalt meg végül halkan, minden szót külön megfontolva. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne emelje fel a hangját. — Amikor összeházasodtunk, a szüleim nekünk adták ezt a lakást. Neked vettek autót, hogy ne kelljen kényelmetlenül közlekedned. Apám pénzt adott a vállalkozásod elindításához, és azóta is az ő ismeretségei simítják el a hibáid következményeit. Ez a támogatás rólunk szólt. Rólunk kettőnkről. A mi közös életünkről. Magyarázd el nekem, kérlek, mindennek mi köze van Lillához.

Márk is felállt. A hangjában előbb sértettség jelent meg, aztán egyre erősebben átszínezte valami számonkérő, támadó él.

— Hogy érted, hogy mi köze? Hát nagyon is sok! Ő a húgom. Az én családomhoz tartozik, vagyis hozzánk is. Anna, ne csináld ezt. A szüleidnek ez aprópénz. Nekik meg sem kottyan. Lillának viszont ez jelentené az esélyt, hogy normálisan elinduljon az életben. Vagy neked az lenne a jó, ha neki rosszabb sorsa lenne?

Elindult felé, de Anna felemelte a kezét. Nem fenyegetően, inkább úgy, mint aki határt húz maga elé.

— Márk, ezt itt fejezzük be. Ilyen nem lesz. Sem most, sem később. Soha.

A „soha” úgy érte Márkot, mintha valóban arcul ütötték volna. Egy pillanatra mozdulatlanná vált. Az arcáról eltűnt az a megértő, jóindulatú kifejezés, amelyet az előbb még magára erőltetett. Először hitetlenkedés ült ki rá, aztán helyét makacs, sértett düh foglalta el. Már nem úgy állt ott, mint aki a húgáért kér segítséget, hanem mint aki vádat emel a saját felesége ellen.

— Szóval jól értem? — kérdezte lassan. — Te egyszerűen nem vagy hajlandó segíteni a húgomnak?