„A szüleim már így is mindent megteremtettek nekünk, amire egy kényelmes élethez szükségünk lehet! Vettek lakást, autót, még a vállalkozásodat is megtámogatták! És most azt várod, hogy ugyanezt végigcsinálják a húgod kedvéért is? Már ne haragudj, de ő mégis mijük nekik?” — mondta felháborodottan Anna a nappaliban
A biztonság édes, de igazságtalan öröksége.
— A szüleim már így is mindent megteremtettek nekünk, amire egy kényelmes élethez szükségünk lehet! Vettek lakást, autót, még a vállalkozásodat is megtámogatták! És most azt várod, hogy ugyanezt végigcsinálják a húgod kedvéért is? Már ne haragudj, de ő mégis mijük nekik?
— Tudod, eszembe jutott valami…
Márk hangja túl élénken hasított bele a nappali nyugalmába, és kizökkentette Annát abból a kellemes, álmos lebegésből, amelybe az este ringatta. A nő lassú mozdulattal fordított egy lapot a fényes magazinban, de a tekintete továbbra is a színes fotókon időzött.
A huszadik emeleti, faltól falig érő ablak mögött már felragyogtak a város esti fényei. Ismerős, szép, mégis távolinak ható látvány volt ez; olyan háttér, amely évek óta magától értetődően simult hozzá gondosan berendezett, biztonságos életükhöz. A szobában finom, drága parfüm illata keveredett a frissen lefőtt kávé meleg aromájával.
— Hm? Mire gondolsz? — kérdezte Anna különösebb lelkesedés nélkül.
Márk letelepedett a kanapé karfájára, közvetlenül a felesége mellé. Egész testéből sugárzott valami izgatott, már-már kisfiús tettvágy, amely mindig akkor tört elő belőle, amikor újabb „nagy ötletet” vélt felfedezni. Többnyire a kis cégével kapcsolatban támadtak ilyen elképzelései — azzal a vállalkozással, amely, mint annyi minden más az életükben, Anna apjának bőkezű támogatásából születhetett meg.
— Lilláról van szó. Jövőre diplomázik, aztán kilép a való életbe. Jó lenne, ha a szüleid egy kicsit mellé állnának. Tudod… gondoskodnának róla.
Anna végre felpillantott az újságból, és értetlen arccal nézett a férjére. Az a szó, hogy „gondoskodnának”, Márk szájából, ráadásul az ő apjára vonatkoztatva — arra az emberre, aki egy komoly építőipari vállalatot irányított — különösen idegenül csengett. Szinte nevetségesen.
— Segítenének? Miben? Gyakornoki helyet kellene találni neki? Ha ő maga megkeresi apát, szerintem nem fogja elutasítani.
Márk halkan, lenézően felnevetett, mintha Anna valami gyerekesen együgyű választ adott volna, és nem értené a helyzet lényegét.
— Ugyan már, Anna, milyen gyakornokságról beszélsz? Én valódi segítségre gondolok. Kézzelfoghatóra. Először is kellene neki egy saját lakás. Nem nagy dolog, mondjuk egy garzon indulásnak. Hogy legyen hová elköltöznie otthonról, ha befejezi az egyetemet. Aztán persze a munkát is el lehetne intézni. Apádnak mindenhol vannak ismerősei, két telefonhívásba kerülne, és Lilla máris kapna valami nyugodt, jó állást. Nekik ez igazán apróság.
Néhány pillanatra teljes csend ereszkedett a nappalira. Anna először csak röviden felkacagott, mert biztos volt benne, hogy ez valami rosszul sikerült tréfa. Ám amikor jobban megnézte Márk arcát — azt a komoly, várakozó, teljesen jogosnak hitt kifejezést —, lassan leengedte az ölébe a magazint. A mosoly eltűnt az arcáról, helyét hideg döbbenet vette át. A kifogástalan bútorok, a lámpa aranyló fénye, az ablakon túli esti ragyogás egyszerre úgy hatottak, mintha egy abszurd színdarab díszletei közé csöppent volna.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz