Délre András már felfogta, mekkora a baj, és ő hívott fel.

– Mit csináltál a meghatalmazásokkal? A bankban azt mondták, többé nem járhatok el helyetted.

– Visszavontam őket. A számláimhoz innentől nincs képviseleti jogod.

– Eszter, én a férjed vagyok.

– A férj nem banki jogosultsági kategória.

Egy darabig hallgatott, aztán lágyabb hangra váltott. Ismertem ezt a tónust: előbb nyomás, utána a fáradt, békülékenynek álcázott kísérlet, hogy minden visszacsússzon a régi, kényelmes rendbe.

– Ne tegyük már tönkre a családot pár növény miatt. Anya nehéz természet, te meg túlreagáltad. Veszünk neked néhány újat.

– Tehát szerinted a tisztelet pótolható két cseréppel.

– Már megint mindent pénzre fordítasz le.

– Nem. Te fordítottál le mindent pénzre. Én csak iratokba rendeztem.

Este András egyedül jött a holmijaiért, az anyja nélkül. Bekapcsoltam a telefonomon a hangrögzítést, és kijelzővel lefelé letettem a polcra. Észrevette, elhúzta a száját, de nem kezdett jelenetet rendezni. Ingjeit, melegítőnadrágjait, az órás dobozát és az autó papírjait pakolta össze. Közben többször próbált megakasztani: célzott a koromra, a magányra, meg arra, hogy „ötven felett egy nőnek nem kellene ilyen hirtelen szétvernie a családot”. Röviden válaszoltam, de nem odavetetten: a személyes tárgyait nyugodtan elviheti, a számláimhoz tartozó iratokhoz nem nyúlhat, minden más vagyoni kérdésről pedig írásban egyeztetünk.

– Anya szerint te mindig is rideg voltál – dobta oda, miközben behúzta a táska cipzárját.

– Mondd meg neki, hogy türelmes voltam. A kettő nem ugyanaz.

Úgy nézett rám, mintha nem egy kártyától, hanem valami rangtól fosztottam volna meg. Pedig ezt a rangot ő találta ki magának: családfő az én kamataimra támaszkodva. Az utalásaim, emlékeztetőim, befizetéseim és engedményeim nélkül András egyszerűen csak egy férfi lett, egy táska ruhával és használható terv nélkül.

Egy hét múlva Mária hosszú üzenetet küldött. Hálátlanságról, életkorról, női lágyságról és András „érzékeny lelkéről” írt. A végén követelte, hogy adjam vissza a fiának a „családi hozzáférést” a pénzhez, mert „ilyet az ember nem tesz a hozzátartozójával”. Egyetlen mondattal feleltem: András pénzügyi igényeit kizárólag írásban és törvényes eljárás keretében fogadom, a megrongált gyűjteménnyel kapcsolatos követelést pedig külön fogom érvényesíteni.

András valóban beadta a vagyonmegosztási kérelmet. Számítottam rá. Az ügyvédem átnézte az anyagokat, és azt mondta, nyugodt álláspontot fogunk képviselni: mi került a házasság alatt a közös körbe, mi volt különvagyon, melyik megtakarítás milyen forrásból gyarapodott, András milyen összegeket kapott tőlem önként, és milyen kiadásokat fizettem helyette. Nem lesznek konyhai kiabálások, nem hivatkozunk anyósokra, és nem vitatkozunk „férfienergiáról”. Csak dátumok, számlakivonatok, szerződések és pénzmozgások.

Az első tárgyalásra András Mária nélkül érkezett. Olyan arca volt, mint aki családi drámára készült, de leltározáson találta magát. Megpróbálta előadni, hogy én anyagilag ellehetetlenítettem, ám a képviselőm higgadtan rákérdezett, hol dolgozott az elmúlt három évben, milyen jövedelmet vallott be, és mekkora havi utalásokat kapott tőlem. Ettől zavarba jött, majd ingerültté vált, mert a megszokott otthoni mondatok a bíróságon sokkal gyengébben hangzottak, mint a kivonatok.